Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)
volt Herrich Károly terve, amely szerint a csatorna Tiszalöknél ágazott volna ki a Tiszából és Hortobágy folyó völgyében haladva Gyoma térségében torkollott volna a Nagy-Körösbe. A 126,1 km hosszúságú csatorna a hajózást és az öntözést szolgálta volna. Hasonló felfogásban készült 1863-ban Klasz Márton, Bodoki Károly és Boros Frigyes közös terve. Az ebben vázolt 227 km hosszúságú csatorna Tiszaújlak térségében ágazott volna ki a Tiszából, majd a Batár, Túr, Szamos és Kraszna folyók völgyét átszelve jutott volna el az Ér völgyébe, majd innen a Berettyó völgyén át a Nagy-Körösbe (254). A tervek közös hiányossága az volt, hogy a Tisza—Körös-csatorna csak a Tisza magas vízállása idején szállított volna vizet — azaz a hajózási és öntözési idényben csak kivételesen. Ezt a hiányosságot küszöbölte ki James Abemethy angol mérnök terve, amely a tiszai duzzasztó építését tartotta szükségesnek. A duzzasztóműves megoldás jellemezte Benedek Pál 1867-ben készült tervét is. A két utóbbi tervben vetődött fel első ízben a később (1954-ben) megvalósított Tiszalöki Vízlépcső gondolata. Említést érdemel még a Dél-Tiszántúlra tervezett Szárazéri öntöző- és hajózócsatorna terve, amelyet Boros Frigyes készített. Az előzőekhez hasonlóan ez sem valósult meg, mert az aszályos hatvanas éveket követő csapadékos és árvizes hetvenes évek ismét a folyószabályozásra és az ármentesítésre terelték a figyelmet (254). 1.2. A Kultúrmérnöki Intézmény jelentősége és eredményei A nyolcvanas években az öntözések iránti érdeklődés ismét visszatért. Jelentős szerepe volt ebben a Kultúrmérnöki Intézménynek, amely 1879-ben jött létre Kvassay Jenő kezdeményezésére. Az intézmény tevékenysége az állami szervek által korábban elhanyagolt kisebb vízrendezésekre és a különböző vízhasznosításokra terjedt ki. Az előbbiekhez tartozott a patakszabályozás, medertisztogatás, a vízmosások megkötése, lecsapolás, alagcsövezés és a belvízrendezés, az utóbbiakhoz az öntözés, talajjavítás, skatulyázás, a helységek ivóvízellátása és csatornázása, szennyvíztisztítás, kenderáztatás, víztározás, a vízi erő hasznosítása, a halászat és a tógazdálkodás. E szerteágazó feladatok megoldására hozták létre a kultúrmérnöki hivatalokat, amelyeket hatósági jogkörrel is felruháztak. Az ország területén 1881-ben 8 kultúrmérnöki hivatal működött, 1918-ban 19. A Kultúrmérnöki Intézménynek és a kultúrmérnöki hivataloknak jelentős szerepük volt az 1885: XXIII. te., az ún. vízjogi törvény létrehozásában és a céltudatos mezőgazdasági vízgazdálkodás megvalósításában is (200, 257). A kultúrmérnöki hivatalok gondozásában jelentős vízgazdálkodási létesítmények valósultak meg a Dél-Tiszántúlon. Ezek közül elsőként a mezőhegyesi Élővíz-csatorna említendő,amely a Fehér-KörösiNádor-malom-csatorna mintájára 1889-ben épült. A csatorna Arad térségében ágazott ki a Marosból, útjában Tornya és Battonya községeket érintve a mezőhegyesi ménesbirtokon át haladva Nagylak község határában tért ismét vissza a Marosba. A 95,5 km hosszúságú és 1—2 m 3 /s vízszállítású csatorna fő rendeltetése az volt, hogy az 1889-ben létesült mezőhegyesi cukorgyárat vízzel lássa el. Ebből nyerte a vizet a 288,0 ha-os mezőhegyesi öntözött rét, a mezőhegyesi kendergyár, valamint a 81,7 ha-os nagylaki öntözött rét és a nagylaki kendergyár (130). A mezőhegyesi Élővíz-csatorna kiépítése után készült el az Arad-csanádi öntözőcsatorna terve 1891-ben. A tervezett 108 km hosszúságú és 6—10 m 3 /s vízszállítású csatorna Paulis község térségében ágazott volna ki a Marosból, majd 13
