A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Békéscsaba, 1980)

Müller Géza: Geszt környékének és madárvilágának változása az elmúlt 40 év során

hogy míg régen a tavaszi vadvizektől tarkított begécsi, sziki, fancsikai stb. legelőkön — majd később a víztárolón — sok tízezernyi vadkacsa pihent meg észak felé vezető útján és szinte minden nálunk átvonuló kacsafaj megtalálható volt köztük, most tavasszal jóformán megállás nélkül vonulnak itt át, mert a halastavakon nem találnak élelmet és nyugalmat. Ha ősszel még — különösen száraz őszökön — össze is verődik néha sokezernyi vadkacsa a tavakon és a madárbőség látszatát keltik, számuk már meg sem közelíti a 20—30 év előttit. Azok a vadkacsafelhők, amik régen a Toprongyos csatorna kiöntései, a Nagy- és Kiszomor, Simota laposai felett kavarogtak ha egy lövés eldördült, vagy egy rétisas átrepült a puszta fölött; már nem lesznek láthatók itt többé. Emléküket már csak azok a fényképek őrzik, amiket az akkori vízimadár bőség idején csináltam, nem gondolva arra, hogy a képek egy letűnő természeti tájés madárvilág utolsó emlékei lesznek. De a vadkacsák számának apadásában persze más okok is közrejátszanak. Világszerte — így nálunk is — olyan rohamos a természeti környezet átalakulása, a táplálkozási viszonyok változása, a kemizálásnak talán még mindig nem eléggé felmért hátrányos hatása és még sok egyéb tényezőnek egymásra is negatív kölcsönhatása, hogy ezeknek következményeitől egy élőlény sem mentes, így a vadkacsák sem. Fogynak máshol is a költőhelyek, kevesebb az élelem (szántják azonnal a tarlókat), szűkülnek a nyugalmas pihenőhelyek az évezredes madárvonulási útvonalon, biológiai károsodást okoz a vegyszerezett élelem és víz és még ki tudja, hány ok játszik szerepet abban, hogy minden esztendőben kevesebb vadkacsa — és más madár — költi ki fiókáit. Hovatovább hazánkban is sok madárfaj kiszorul utolsó fészkelő területéről, vagy a nálunk átvonulok kénytelenek lesznek leszállás nélkül országunk felett pihenőhely hiányában átszállani. A vadkacsákról elmondottak vonatkoznak a nálunk átvonuló vadlibákra is. A begécsi, sziki, fancsikai nagy legelők — és hasonló jellegű szikes pusztái is — az északi vadlibafajok: a nagy- és kisülik, a vetési lúd (és ritkán előforduló más északi vadlibafajok) sok évszázadon át megszokott pihenőhelyének számítottak. Amig ezek a nagy legelők megvoltak, a szomszédos halastavak jó kiegészítői voltak ennek a pusztaságnak, mert száraz őszökön, amikor a laposokon nem volt víz, napközben a halastavakra jártak inni a vadlibák, illetve a halastavakon töltötték az éjszakát is. Ha azonban a legelőkön elég vizet találtak — csapadékos volt az ősz —, szívesebben éjszakáztak ott, jobban biztonságban érezvén magukat. De még száraz őszökön is a biztonságos pihenést és részben élelelemforrást jelentettek a legelők. A vadliba eljár nappal élelme után a mezőgazdasági vetésekre, sokszor távolabbi helyekre is. A vonuló vadlibákra vonzó hatással volt tehát a biharugrai halastó és a környékén elterülő szikes legelők, ezért torlódott itt össze sok tízezer vadliba az őszi és tavaszi vonulás idején. Ennek a környéknek oly nagy volt a vonzó hatása, hogy madárbősége kisugárzott a távolabbi környékre is. Késő ősszel messze környékről — 30—40 km-ről is — húztak a vadlibák a szélrózsa minden irányából a halastavakra, vagy a Toprongyos csatorna kiöntéseire, a begécsi, sziki, fancsikai pusztára. Egy-egy ilyen halastavi, vagy pusztai vadliba-éjjelező helyen olyan messze kilóméterekre elhangzó libazsibongás volt az esti húzáskor, hogy felejthetetlen élmény volt azt hallgatni. Mintha a messze évszázadok mocsárvilágának hangja szólt volna. Reggel kivilágosodáskor pedig egyszerre kelt szárnyra a sok tízezeres libasereg olyan hanggal, mintha távoli állomáson egyszerre több tehervonat lett volna indulóban. Szinte a föld is rengett belé. Ilyenkor aztán szétszéledtek a libák napi élelemük után a világ minden égtája felé. Ez a libabőség is a múlté már. A nagy puszta megszűntével tavasszal nem telepszenek már meg itt a libák, mert a tavak nem vonzzák őket tavasszal ; ilyenkor a vad11 161