A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Békéscsaba, 1980)

Müller Géza: Geszt környékének és madárvilágának változása az elmúlt 40 év során

vizekkel telített legelőket keresik, ahol megpihenve jól is lakhatnak a zöldülő fűvel Tavasszal sürgős az útjuk, várja őket az otthonuk a távoli tundrákon, hajtja őket a családalapítás gondja. A begécsi, sziki nagy puszta megszűntének tehát a vadlibákra elsősorban az a hatása, hogy tavasszal ezen a tájon jóformán meg sem állnak. Száraz őszökön még, amikor messze tájon csak a halastavak vize jelenti számukra az ivóvizet és a pihenést, megtelepszenek, ha nem zaklatják őket és ha találnak a környéken élelmet a mezőgazdasági területeken, vagy valamelyik elérhető távolságban levő nagyobb legelőn. Ilyenkor szükségből a bevetett gabonaföldeken az elhullott gabonaszemeket szedegetik fel, vagy a tengeritarlókon a kukoricakombájn után elhullott tengeriszemeket. Sajnos, megtörténik, hogy a szakszerűtlenül csávázott vetőmag pusztulásukhoz vezet, mint ahogy arról nemrégiben a lapok is hírt adtak. Az ugrai és sziki halastavakon még elég sok vadliba látható ősszel, de számuk messze elmarad a régitől. Az itt átvonuló vadlibáknak csaknem 99%-a nagylilik. Ritkán lehet kislilikkel, vagy vetési lúddal találkozni, nem szólva a mégritkább fajokról. A kacsák és libák mellett a vonulási időben sok egyéb madárfaj is népesítette a pusztát: a pajzsos cankók nyilaló csapatai és egyéb cankófajok, bíbicek, parfutók, godák, pólingok... Nagy seregélycsapatok kavarogtak a legelők felett, mint egy-egy füstfelhő. Itt verődtek össze az útra kelő gólyák néha százat is meghaladó csapatban, de itt pihent meg vándorútján egy-egy csapat fekete gólya is, amelyek aztán az éjszakát a vátyoni Korhány partján levő öreg fűzfákon töltötték. Feltűntek itt a már augusztusban délre vonuló sarlósfecskék is, meg még ki tudná felsorolni hányféle madár. A hajdani alföldi mocsarak állandó lakója volt a daru. A környéken Darvas Daruzug, Darusziget (stb.) őrzik emléküket. Ma már a daru hazánkban átvonuló madár. Vonulása úgyszólván teljesen a Tiszától keletre zajlik le és megyénk, ezen belül is a megye keleti része, tehát az itt tárgyalt Nagyanté—Zsadány—Biharugra—román határ—Geszt—Mezőgyán—Nagygyanté által határolt terület is beleesik legfőbb vovonulási útjukba. Amíg a begécsi, sziki nagy puszta megvolt, itt állandóan megpihentek őszi, tavaszi vonulásukkor (főképpen ősszel) és így ezen a tájon a daru nem számított olyan ritkaságnak, mint az ország más tájain. Természetesen puska végre kapni ezt a rendkívül óvatos madarat nem volt könnyű, de meg vétek is lett volna gátlástalanul pusztítani. Hogy mennyire megszokott pihenő helyük volt ez a tájék, azt mutatja az is, hogy néha még nyáron is feltűnt egy-egy kóborló csapatuk, a rendes vonulási időn kívül. Ezek természetesen nem itt költő példányok voltak, hanem valami okból meddőn maradt, csapatba verődött, kóborló egyedek. Nekem még ahhoz is volt szerencsém, hogy táncoló darut is láttam a begécsi legelőn. Bár egy-egy pihenő darucsapat minden évben megszokott látvány volt még az 1930-as, 1940-es években, olyan daruinvázió nem fordult elő, mint 1946-ban és 1947ben ősszel. Ezekben az években már júliustól kezdtek beszivárogni és számuk fokozatosan gyarapodott és október elejére — tehát még a rendes vonulási idő előtt — már elérte a 2000-et. Az akkor már meglevő sziki halastó sekélyes vizéből kiálló zátonyra jártak éjjelezni. Nappal a szélrózsa minden irányába eljártak élelem után. Rákaptak a tengerivetésekre is, ahol érzékeny károkat okoztak. Számuk október végén, november elején, a vonulás kulminációs időszakában elérte a 4000-et. Ez a daruinvázió egyedülálló jelenség és oka megmagyarázhatatlan volt, de a Geszt környéki táj ornithológiai történetének mindenképpen jelentős eseménye. Amióta a begécsi és sziki puszta megszűnt, már csak átvonuló itt a daru. Egyik ékessége volt a környéknek a rétisas, mely ugyan nem költött itt, de 10— 15 db rendszeresen megjelent minden évben az őszi nagy vízimadárvonulás idején és enyhébb teleken itt is maradtak. Ha a nagy legelők fölött, vagy a halastavaknál meg162