A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Békéscsaba, 1980)

Müller Géza: Geszt környékének és madárvilágának változása az elmúlt 40 év során

az a sok kis tollas vándor, aki hiába keresi a késő őszi időben az ősei által megszokott úton a nyugalmat és pihenést igérő legelőket, vizes tocsogókat, mert azok helyén már egy más világ fogadja őket; élelmet nem biztosító tavak vize hullámzik, vagy lecsapolt tavak üres, sáros feneke néz fel rájuk, ahol ideig-óráig meg lehet pihenni, de élelmet találni alig. A megmaradt legelők sem nyugalmasak már; összeszűkültek, üresek a zsombékosok és traktorok dübörögnek a közeli földeken. Menni kell tehát tovább, mielőbb. Vadlibák, kacsák próbálkoznak még a tavakon, de a gátak mentén nőtt nád takarásában puska leselkedik rájuk, motorcsónak pöfög a vizén, emberek mászkálnak a gátakon; nem a régi biztonságos világ ez már. A darvak le sem szállnak, mennek tovább. Pedig még 3 évtizeddel ezelőtt volt rá eset, hogy darvak ezrei húztak be ide a környékről éjszakai pihenőre. De nézzük, mi is változott ornithológiai szempontból, a környezet átalakulása következtében? A legnagyobb veszteség a túzokot érte. Meg kell azonban azt is mondani mindjárt, hogy ennek a veszteségnek mélyebb okai is vannak és hogy most már csak mutatóba lehet itt túzokot látni, az nem írható csak az itteni környezetváltozás számlájára. A túzokállomány csökkenése országos, sőt európai jelenség és most már ott tartunk, hogy kipusztulás fenyegeti hazánkban ezt a gyönyörű nagy madarat. Ennek megelőzésére Dévaványán Tájvédelmi Körzet jött létre és mesterséges úton való neveléssel is próbálják elejét venni a túzok kipusztulásának. De ennek a környéknek átalakulása is egy szeg a túzok koporsójában. A túzok Geszt környékén költő madár volt. Fészkelt Vátyonpusztán éppen úgy, mint a begécsi legelőn, vagy Orosiban. Legállandóbb dürgőhelye az orosi legelő volt, ahol az 1930-as években 90 db-ot is lehetett tavasszal számolni. De dürgött a begécsi, sziki legelőn is kisebb számban. Általában állandó madárnak volt tekinthető és megzavarásuk esetén az orosi legelőről Begécsre, vagy Vátyonba váltottak át és viszont. Egy részük, leginkább a repcetáblákon, át is telelt. Évente egy-két kakast a vadászvendégek elejtettek ugyan, de általában azért a vadászat nem veszélyeztette ittlétüket. Számuk a háború után kezdett rohamosan fogyni, amit az egyéb okok mellett az is befolyásolt, hogy a begécsi, sziki puszta megszűnt, illetve összeszűkült, az erdők felnőttével a táj addigi jellege megváltozott. Két évvel ezelőtt (1977-ben) még látható volt 10—12 db. Orosiban, de költésről már nem tudok, bár nincs kizárva. A változás a túzok mellett a vízimadarakat érintette leginkább. Megszűnt a vadkacsák természetes költőhelyének nagyrésze és így az e tájon jelentős számban költött tőkéskacsa, valamint a gyérebb számú böjti,- kanalas-, kis cigány- és barátréce száma erősen visszaesett. Az itt költő kacsák jórészt a halastavak gátjait szegélyező gyékényesekbe, vagy gazba szorultak, ami részükre nem ideális hely. Azonfelül a halastavakon beindult nagyarányú szelídkacsa nevelés is riasztólag hat rájuk, nem szólva a betegségveszélyről, amit a szelíd kacsák behurcolnak a tavakra. A halastavak mély vize, a sokféle vízinövény hiánya, amik a szabad vizekben megtalálhatók, de itt nem, és főképpen a tocsogós, sekély víz hiánya miatt a halastavak nem alkalmasak a kacsa fiókáinak nevelésére. És hiányzik a nyugalom is. A vadkacsa a víztükrökkel tarkított, gazos, sasos, békalencsével benőtt sekélyvizű helyeket szereti, ahol bőséges az élelem. Fészkét is ilyen helyek közelében, zsombékok tetején, gazosokban készíti, ahol a víz nem folyik a tojások alá. Az ilyen helyek a halastavak megépültével eltűnőben vannak. Az őszi madárvonuláskor a halastavakon összeverődik még néha sok vadkacsa, azonban a halastavak számukra legfeljebb pihenő helynek számítanak, de élelmüket azon kívül kell megkeresniük, amit őszi vonulás idején kedvező esetben a környékbeli tarlókon, tengeriföldeken megtalálnak, de tavaszi vonuláskor nem. Ezért van az, 160