Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Szép, különös, érdekes - Beck Zoltán: Az élet nagy eseményei - Az élet nagy eseményei - III. Temetkezés a Pusztán

Majd felemelkedik őket megölelni. Utolsó csókjait nekik átnyújtani. De nincsen ereje, visszadűl ágyába, Bús családját Isten oltalmára bízza. Még egy sóhajt hallat utolsó útjához, És lelke felszállott az egek urához. Most itt bús árvái atyjukra borulva Szomorúan siratják, jaj az árvák sorsa. A gyászkoporsóba anyjuk befektetik, És reá hullatják szomorú könnyeik. Sírnak, keseregnek, jajszók közt zokogva, Örökre el vannak e földön hagyatva. Temetőbe viszik a sírnak átadni, Még jobban hullanak az árvák könnyei. Csók közt a koporsót a sírba letették, Könnyekkel áztatják a sírhant tetejét. Az énekek közötti szünetben beszélgetnek a halott szokásairól, szenvedéseiről, de gyakran el is kanyarodnak, és aztán minden szóba kerül. Éjfél utánig szoktak maradni, hogy azért legyen egy kis pihenőjük a fáradt háziaknak. A halálesetet a szóbeszéden kívül újabban a temetkezési vállalat útján is nyilvánosságra hozzák. Mindazoknak az elhunytaknak a gyászjelentését kiteszik a vállalat kirakatába, akiknek ott vesznek koporsót, koszorút; ott rendelik meg a „ceremóniát." A lelkiüdvösségért való harangozás is a híradás egyik módja. Ha nem a napirendnek megfelelően harangoznak, mindjárt szokták kérdezni, hogy ki halt meg. A harangszóért fizetni kell. Régebben rangnak számított, hogy a halottra hányszor harangoznak. Az egyházi szertartás díjában benne levő harangszón túli harangoztatást „pompázásnak" nevezik. A városban történő temetéskor sokan egész nap zúgatták a harangot. A temetés napján még jönnek a halottnézők, azért egészen addig, míg nem kezdik várni a papot, a szobában van lefedetlenül a halott. Katolikus helyeken szokás, hogy egy pohárba szenteltvizet tesznek, és egy kis gallyal beszentelik a halottat a látogatók. Ha a tanyáról temetnek, kocsin viszik ki a papot. A városban temetkezők a háznál gyülekeznek, jó órával azelőtt, ahogy a papnak érkeznie kellene. Mióta általánossá vált, hogy a temető hullaházából temetnek (ezt az 1950-es évektől tanácsi rendeletek szabályozzák), a rokonság a háznál gyülekezik, és együtt mennek ki a temetőbe, hogy az oda érkezők részvétét fogadják, és együtt legyenek az elhunyttal utolsó útja előtt. Tanyai temetésre természetszerűen kevesebben jönnek össze, de emlegetnek a Pusztán is nagy temetéseket, ahol még százan is voltak. A rokonságtól, az időtől, a munkától és a „meghallomságtól" függött, hogy kik, hányan mennek el. A tanyai temetőkben nincs hullaház, akit nem a városban temetnek el, azt mindig a háztól kísérik a temetőbe. A temetésre az udvaron is rendet csinálnak, tisztára felsöprik, télen pedig a havat is elhányják. A papot valaki lesi, és amikor meglátják, kiviszik a koporsót az udvarra, és székekkel rakják körül, úgy, hogy a papnak és a kántornak hagynak csak ki helyet a koporsó lábánál. Ha nagyon kedvezőtlen volt az időjárás, akkor bent a házban, vagy a házelejénél búcsúztatták. Ilyenkor nem fért be mindenki. A koporsót általában a pap érkezése előtt le szokták zárni, van azonban arra is adatunk, hogy — katolikus családoknál — „a halott még megvárja a pap búcsúsztatóját," és azután teszik csak rá a koporsó fedelét. Régen drótszeggel szegezték rá, és ez a dübörgés 523