Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Szép, különös, érdekes - Beck Zoltán: Az élet nagy eseményei - Az élet nagy eseményei - III. Temetkezés a Pusztán

ményt is mondanak a halottról : „Ojan, mintha csak alunna." „Pont ojan, mintha élne." Ezekben az udvarias-óvatos megnyilatkozásokban benne van a pusztai embernek az a hite is, hogy „a halottnak ojannak köll láccani, amilyen vót, mer ha öregebbnek láccik, akkor öreg követi, ha mëg fiatalabbnak, akkor az." Aki fél a halottól, annak a látogatáskor azt mondják, hogy fogja meg a halott lábujját, akkor nem fog tőle többé félni. Ha a tanyából temetnek, ma is szokás még a halott virrasztása. A rokonság és a legjobb ismerősök jönnek össze a végtisztességre, a halál beálltát követő első éjszakán. A ravatal két oldalán elhelyezett székekre ülnek. A halottsiratás ma már nem szokás, de régen a Pusztán is általános volt. Sirató asszonyokat fogadtak, akik valamilyen természetbeli fizetségért (búzáért vagy zsírért, szalonnáért) elsiratták a halottat. Improvizált szövegeiket nagy jajgatások kíséretében adták elő. A siratószövegek tartalma a halott életének valamilyen eseményeit, az illető jellemvonásait elevenítette fel: — Milyen dolgos volt, milyen jólelkű volt, jaj, jaj ... Mi lesz velünk nélküle? ... — Drága jó lelkem, meghaltál, pedig mennyit dolgoztál, jaj, jaj ... — Jaj, de szerette a lepényt életibe ...stb. Az öregek azt mondják, hogy nagyon szép szokás volt ez, de ma már úgy vannak vele, hogy „a csönd jobban esik, ha halál van." Emlékeznek olyan esetekre is, hogy a siratok közül valaki „annyira rosszul lëtt." Siratás helyett a hagyományhoz ragaszkodó helyeken ma már csak szép csendesen énekelnek. Az éneklésnek van egy vezetője, a leggyakorlottabb öregasszony, aki — ha zsoltárt vagy közismert gyászénekeket mondanak —, felolvassa az első sort, azután rákezdi. A nyomtatott énekeskönyvek szövegein kívül kántortanítók által írt halottas énekeket is szoktak énekelni, amelyet a család kívánságára egy ismert dallamra írnak. Ezek közül egyik-másik fennmarad és elterjed. A pusztaiak halottas énekei közül egyet idézünk, amelyet az elhunyt anya fölött szoktak énekelni. A haldokló anya karjait kitárja, Midőn végperceit közeledni látja, Bús árvái sírnak haldokló ágyánál, Velük zokog atyjuk, az árva hitvespár. Ó, keserű halál, mért nem mégy máshova, Ahol várnak téged, és nem marad árva? De a kemény halál nem tud kegyelemhez, Hiába a sírás, szíve nem esik meg. A szegény, bús árvák sírnak keseregve, Látják anyjuk harcát, mint készül a mennybe. Ne hagyj itt jó anyám — kiáltják zokogva, Ilyen édesanyánk nem lesz többé soha. Te voltál életünk drága vezetője, Ajkaidnak édes szava hat szivünkre. Most a halál szólít, árván kell maradni, Ó, jó anyánk, mi is veled fogunk halni. A haldokló anya karjait kitárja, Úgy készül indulni szomorú útjára. Nézi bús árváit, nézi hites férjét, Bús szívére köti nevelni árváit. 522