Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Szép, különös, érdekes - Beck Zoltán: Az élet nagy eseményei - Az élet nagy eseményei - II. Házasság és lakodalom - 2. A lakodalom

közül kerültek ki, de előfordult, hogy nem ismerték egymást. A bálra cigányt hívtak, és az előre megtörtént párba állítás szerint kezdtek táncolni. Előfordult olyan eset is, hogy a nappali bált követően valaki lemondott : ő nem megy a kijelölt párjával, mert nem jó táncos. A nappali bálon természetesen evés-ivás is volt: süteményt ettek és bort ittak. Ez a szokás az 1930-as évekig volt divatban. Külön esemény volt a legénybúcsú, ami még ma is szokás. Ez alkalommal a vőlegény összehívja a barátait, volt katonapajtásait, a vőfélyt is meghívják, hogy jó hangulatot csináljon, és jót mulatnak valamelyik vendéglőben. A vőlegényt ilyenkor jól be szokták rúgatni; „asztán maj vigyáz rá az asszony." Az esemény általában egy héttel az esküvő előtt történt, és csak ritka esetként emlegetik, hogy valaki a menyasszonytánc után — míg a menyasszonyt menyecskének öltöztetik — tartja. Az ilyen vőlegényt fukarnak mondták. Hetekkel a lakodalom előtt hozzáfognak a csigacsináláshoz. A lányos háznál hívják össze a közelben lakó nőrokonokat és szomszédasszonyokat, és sodorgatják a levesbe való tésztát. Munka közben jót szórakoznak az asszonyok: pletykáznak, tréfálkoznak, nótáznak. Estére kelve odaszivárog a férfinépség is, és éjszakába nyúló beszélgetés, nemritkán mulatozás fejezi be a napi munkát. Volt, aki készíttette a csigát, de azt megszólták érte. Jobban szerették többen együtt csinálni. Ma is megjegyzik még a vacsoránál: „Láccik, hogy nem vëtt csiga!" A vacsora főzéséhez is jó előre megkérik a legjobban főző asszonyokat, a paprikás elkészítését pedig valamelyik arról híres környékbeli emberre, újabban hentesre bízzák. Csapost is szereznek, a rokonság egyik magának parancsolni tudó tagját. A lakodalmat megelőző napon szoktak elmenni a menyasszony ágyáért lovas, ritkán ökrös kocsival. Még ha csak a harmadik házhoz kellett is menni, szépen feldíszítették a kocsikat : a kerekeket befonták szalaggal, a lovak „fülire" (a szerszámra) és az ostorra kendőt kötöttek. A vásárhelyi származásúak több kocsival mentek — 5—6, néha még többel —, mert hitük szerint egy kocsira csak egyvalamit volt szabad tenni, hogy a menyasszony szerencsés legyen. A vőfély itt is rigmust mond, melyben tréfásan túlzó követelései is vannak a menyasszony hozományát illetően: ...Kérem, szolgáltassák a kezembe, ha tudják, Ami csak szükséges. Nem kérek én párnát, Csupán ötvenkettőt, hozzá tartozandó Harminchat lepedőt, ráadásul pedig Hatvan törülközőt, mellé tartozandó Kilenc ágy terítőt... Igaz, hogy a vőfélynek ezek a követelései gyakran megközelítették a valóságot. A század első évtizedeiben különösen szokás volt, hogy figyelték egymást a családok : ki mennyi stafirt ad a lányának, és mindenki arra törekedett, hogy a másikat „lefőzze." Ebből a vetélkedőből az új párnak lett haszna, volt úgy hogy negyven-negyvenöt éves korukig nem kellett venni ágyneműt, annyit kaptak a lány szüleitől. Mondják, hogy voltak anyák, akik a fiuknak is adtak ágybavalót, mert kezdett divatba jönni, hogy ha összediskuráltak, akkor külön ágyban aludtak, és akkor nem mondhatta az asszony, hogy az ő ágyában alszik az ura. A stafir megszerzése nem megy egyszerűen. „Alkudozás előzi meg, melynek során huncut fantáziájú asszonyok kérdéseket tesznek fel, melyekre a vőlegénynek és kíséretének (vőfély, komák, rokonok) — válaszolniuk kell, és csak ha megfejtették a feladatokat, haladhattak tovább: — A malomnak elöl, hátul; a majomnak elöl, hátul; a menyasszonynak csak elől; a vőlegénynek se elöl, se hátul — mi az? — Az „m" betű! 509