Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Szép, különös, érdekes - Nagy Zoltán: Mi a szép? - III. A munka szépsége

homlok síkjából nem lóg ki — meghatározó. A száj formája rendes, azaz magas kettős ívből összetevődő, középvastag, zárt állapotban nem képződik keskeny egyenes vonal. A női ideált 165 cm magas, gömbölyű test, közepesen széles váll, egyenes hát, középhosszú, a keblek közül szabályosan kiemelkedő nyak, alma, vagy félgömb formájú mellek, darázsderék, kissé bő csípő, kerek, hátul kevéssé csapott, lefelé gömbölyödő far, húsos lábszár, a termethez képest kisebb láb foglalja magába. Az arcvonások megegyezőek a férfiakéval, azzal a különbséggel, hogy a magas, domború homlok annyira közkedvelt, hogy hiányában a hajat magasan felfésülik, valamint a nagy, melegbarna, vagy huncut fekete szem a tetsző, amihez sűrű, felfelé pöndörödő szempilla járul. A szemöldök itt is magasan ívelt, de csak felényire vastag a férfiakéhoz viszonyítva. A száj formája ívelt, kissé húsos és piros. Az egészséges bőr színe fehér, kissé barnás. A fehér bőrű ember arca akkor szép, ha pirospozsgás. Ilyen esetben az orrt kivéve az egész arc piros, különösen annak hegye. A kreolbőrűeknek csak archegyük piros. A fehér bőrű kislányok arcán gyakori a szeplő, de ez egy cseppet sem árt szépségüknek. A szép emberi arcvonást erősen befolyásolja a fogak állása, nagysága és színezete. Szépnek tekintették a fehér és apró gyöngyfogakat. Tisztán tartásuk általános volt, bár még a módosabb helyen is szokás volt azt a sokféle kukoricaeledelre bízni. Az arcvonást sok esetben megszépítette a kifejező tekintet, melyből értelem sugárzott. Különösen fontos volt a göndör haj, színe bármilyen lehetett. Ezeken kívül még említést érdemel a jól tagolt és kézmozdulatokkal kísért érthető beszéd, férfiaknál a keményen katonás, nőknél a könynyed, libegő járás. III. A munka szépsége A jól végzett munka mindenkit jó érzéssel tölt el, ám szép takaros vontatót, kazlat, hibátlan vetést, jó szántást, és más, a paraszt számára igen fontos munkát csak kevesen tudták igazán jól elvégezni. A szépen dolgozó, jó munkát végzőket egymás között is számon tartották. Koczka Pál legkedvesebb munkaeszköze az eke volt. Nagyon szerette nézni, hogyan fordítja a földet. Öröm volt a munka, és repült az idő. Ha gyorsan haladtak a lovak nem is tudta megszámolni hány barázdát szántott egy nap. A jó munkát végző a földből kiemelte az ekét a forgóba, s bal oldalára döntötte, hogy ne vigyen magával sok földet, és az ne szóródjon szanaszét. A legtöbb parasztember nem sokat adott az ilyen apró dologra, nern úgy, mint takaros Maczelka, ki a forgót felásta, hogy ne tiporják lovai a földet. Az egyik legarchaikusabb művelet a kézzel való vetés. „A jó vető olyan nyugodtan és természetesen megy, mint ha nem is vetne — tartják. Felső karja meg sem mozdul, csupán az alsókar jár ütemesen előre-hátra. Előrelendítésekor a mutatóujj engedi, pergeti a marokból a szemet." — Hasonló, de jellegében más a kukorica vetése. A vető vagy nyakába akasztott tarisznyából, vagy kosárból löki, repíti a barázdafenékre a szemet." Keze mellmagasságig lendül, és a szemet három ujjal fogja. A mutatóujját nem hajlítja be egészen. Markából a hüvelykujjával lökdösi ki a szemet a mutatóujjra, majd az alsókart lefelé engedi, így a mutatóujjra kilökött szem a barázda fenekére kerül. Amikor dobáshoz emelkedik a kar, a marokba lévő szemek feljebb csúsznak. (Néha előfordul, hogy több szem hull a barázdába). Ha hullóra hányják, akkor az alsókar a barázda fölé csüng. A marokban lévő szemet itt is a hüvelykujj olvassa ki a mutatóujjra, — ez kinyílik, és a szem a barázda fenekére pottyan. A három ujj jobban mozog, mint az előbbi hányási módnál. A barázda fenekére hányt szem nem egyvovonalba esik." — A szép termés minőségét, és a művelést befolyásolja a sorok milyensége. Néhányan facsűt erősítettek az eke jobb oldali szarvára, és abba hányták a szemet. (A cső 461