Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A gyermek és az iskola - Népi játékok

nem jutott, az lett a kanász. Úgy is játszották, hogy a harmadik szám után ugrottak széjjel. Ha egy lyukba ketten dugták bele botjukat, a játékvezető döntötte el, hogy ki a kanász. A játékosok közül az egyik kirúgta vagy kiütötte a tekét a körön kivül a mezőnybe. Innen a kanász a tekét, a disznót a lyukba, a disznóólba igyekezett behajtani. Ezt azonban a játékosok minden erővel megakadályozták, s a tekét, a középső lyuktól elhajtották. A teke hajtása közben, a játszó fél szemével a saját lyukját leste, ugyanis ha a játékos nem tartotta benne a botját, a kanász elfoglalhatta, s akkor helyet cseréltek. Az lett a kanász, akinek a botja kiszorult a lyukból. Ezért, amikor a játékosok ütögették a tekét, nagyon vigyáztak arra, hogy veszély esetén lyukat szerezzenek. A játékostársak üres lyukjait is elfoglalhatták. Rendszerint a legelőnyösebb "helyzetben levő (a kanász háta mögött álló) igyekezett kiütni a tekét. A botot is üthették, de csak akkor, ha a bot vége a lyukban volt. De ha a játékos a botot kivette vagy felemelte, a kanász félreütötte, s az ő botját dugta bele. A kanász mindig befele, a játékosok pedig kifele hajtották a tekét. Sokszor a kavarodásban jól a bokájára ütött egyik a másiknak, amikor a teke körül kalamijált valamelyik. Ha a kanásznak sikerült a tekelyukba behajtani a tekét, akkor lyukcsere volt. A játékvezető elkiáltotta magát: „lyukcsere!" Erre minden játékos jobbra a szomszédos lyukat foglalta el a botjával. Ha a kanásznak sikerült lyukat fogni, akkor megszabadult a kanászságtól. Ha nem, akkor továbbra is ő maradt a kanász. Akkor lett vége a játéknak, ha beleuntak. Bele lehetett fáradni. Nem a szaladgálás volt a fárasztó, inkább az izgalom, mert senki sem akart kanász lenni. Csúfolták is a kanászt. Dűl a baba, kondás! Erősebb fiúk játszották. A baba kb. 30 cm hosszú, 15 cm átmérőjű fadarab volt. Minden játékosnak vastag, keményfa botja volt. A kanásznak hosszabb és könnyebb botja volt, mint a többinek. Öten-hatan játszották. Ha szükség volt rá, egyengették a földet, hogy a baba megálljon. A babától 20—25 méterre egy vonalat húztak. Rúgással döntötték el, hogy ki legyen a kanász. A játszók egyenként igyekeztek a babát a bedobott botjukkal elütni. Mindig a leggyengébb játékos kezdte az ütést, a legjobb játékos utoljára maradt. Ha a botok nem ütötték el a babát, akkor a botok a földön maradtak. Amikor a babát sikerült elütni, a kanász felállította. Ezt az időt a játékosok arra használták, hogy kifussanak a botért, s a vonal mögé visszavigyék. A kanász igyekezett minél gyorsabban felállítani a babát, s a vonal előtt valakit megszúrni a botjával. Ha a botol sikerült megfogni, akkor a játékost, nem lehetett megszúrni. Há ideje volt, be is futhatott. Rendszerint akkor futott be, amikor legközelebb eldőlt a baba. Ha a kidobott botok nem ütötték el a babát, akkor a játszók kifutottak a botokért, s azt igyekeztek a vonal mögé visszahozni. Ha sikerült a babát elütni, a többieknek alkalma volt a botot megszerezni. Ha a kanász megszúrt valakit, akkor megállt a játék. A kidobott botokat behozták és az új kanásszal kezdődött a játék. Dólézás: Várból kiütős: Az épületektől távolabb dóléztak, az épületek felé nem volt szabad ütni. Kétféle dólézást játszottak. A várból kiütős volt a régebbi. Ennek nagyobb hely kellett, mint a lyukból dólézásnak. Régebben a várból kiütőset jobban szerették játszani, később viszont a lyukból dólézás jött a divatba. A várból kiütős nem volt olyan változatos, mint a lyukból dólézás. 10—14 éves fiúk játszották az 1930-as évekig. Már két gyerek is játszhatta : egyik bent volt, a másik kint. De csapatok is játszották. Nagyon elterjedt játék voit. A dóiét keményfából faragták, valamivel vastagabb fából, mint a söprűnyél. 14—15 cm hosszú, gömbölyű keményfát mindkét végén kihegyezték. Volt egy kis dereka, azt kellett játék közben megütni. A dóié két fele egyforma volt, mert különben nem jól ugrott. A jó dóléütő 70—80 cm hosszú, 60 cm széles fenyődeszka, amelynek egyik végét kézhez faragták. Az ütő vége lapos volt, s a fogó végefele keskenyedett. A fogójánál a deszka élét lekerekítették, hogy jobb fogás legyen rajta. Kézhez állt. Keményfából is készítették. A kiütő szegletes, sőt ritkán gömbölyű is lehetett. A kint levő kisebb fiúnak lehetett hosszabb botja is. 429