Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A gyermek és az iskola - Népi játékok

A játék után a dóiét és az ütőt is eltették. A jól bevált ütőt és dóiét eldugták, hogy el ne tüzeljék, ugyanis a szülők nem szerették, ha dóléztak : „Kiveritek egymás szömit!" — mondták. Jó nagy kört rajzoltak egy bottal. Ha sokan voltak, két csoportra oszlottak. A két játékvezető (legjobb, leghangosabb játszó) választott magának játékost. A két fiú szemben állt egymással. A dóléütőt egymás kezébe dobálták, miközben mondták: „Szemöl-bisz-ter". Aki az utolsó szótag elhangzása után markolta a botot, az nem dobta vissza, hanem felette fölfele haladva egymás után mindketten markoltak. Aki legutoljára még markolni tudott úgy, hogy nem esett ki a bot a kezéből, az választott a játékosok közül egyet. Aztán a társa is választott. Addig ismételték a botdobást, míg volt választható játékos. A választás után döntöttek, hogy melyik csapat legyen először bent. A benti csapat kezdő játékosa, a kiütő, beállt a kör közepébe. Az egyik kezében függőlegesen tartotta a dóiét (megfelelő magasságban) majd elejtette, vagy kissé feldobta a levegőbe, s akkor az ütővel, a lapickával derékon ütötte úgy, hogy az a körből kirepült. Minél messzebb repült, annál jobb volt. A kintiek igyekeztek a levegőben elkapni. Ha nem sikerült, akkor a kintiek legügyesebb játékosa próbálta a dóiét a várba dobni, ha sikerült, akkor lesült a kiütő. A kiütőnek joga volt a várba repülő dóiét a levegőben botjával kiütni. Ezt is elkaphatták a kiütök. Ha nem sikerült, onnan dobták be, ahová leesett. Ha a bedobott dóié a vár mellé esett, akkor a kinti újra mindaddig ütött, míg le nem sült. Azután a következő benti folytatta. Ha mindegyik benti lesült, a két csapat helyett cserélt. Ha viszont kevesen voltak, akkor egy csapatban játszottak. Ha a kiütő lesült, akkor kiment bedobónak, s helyette az ment be, aki bedobta a dóiét. Lyukból dólézás: Egy olyan széles lyukat véstek bicskával, hogy az ütő vége beleférjen. A benti csapat legjobb játékosa a dóiét keresztbe fektette a lyukon és a bot végét a dóié alá dugta. Igyekezett minél messzebb kilökni. Ha rövidre sikerüli, akkor a lökőnek joga volt „ëgy a rúgás" mondással megismételni. Ha az sem sikerült, még kétszer rúghatott. Ez esetben három volt a rúgás. Ez azt jelentette, hogy a harmadik lökés után a leesett dóiét (ha nem tudták elkapni) a legnagyobbat rúgó játékos a lába fejére téve, a lyuk felé rúgta. Ezt annyiszor ismételte, ahány rúgás járt, vagyis ahányszor a lökő visszakérte dóléját. Háromnál többször nem ismételhette meg a lökést. A kintiek az utolsó rúgás után — most már közelebbről ről — igyekeztek eltalálni a botot. A lökő úgy lökött, hogy a kintiek ne tudják elkapni a levegőben a dóiét, mert akkor a lökő lesült, vagyis kiesett a játékból. Ha az már kiismerte a kinti játékosokat, akkor nem kampát lökött, hanem alacsonyra, a földet súrolta, hogy el ne kaphassák. A cél az volt, hogy a dóié minél messzebb essen le. Ha a dóiét nem tudták elkapni, akkor bedobták. A lökő keresztbe fektette a lyukon a dóléütőt. Rendszerint a legügyesebb játékos dobta be a dóiét, mert ha a lyukra fektetett botot a dóié eltalálta, akkor a lökő lesült. Ha a kintiek nem találták el a botot, akkor a lökő a földön heverő dóié végére ráütött az ütő élével, s a levegőbe felugró dóiét igyekezett minél messzebbre elütni, vagy minél többször sokszorozni, fel-felütni, hogy az a földre ne essen le. Minden sokszorozás lépésenként tízet jelentett. Ha érezte a sokszorzó, hogy többször már nem sikerül, akkor egy ütéssel igyekezett minél messzebbre elütni a dóiét. Általában kétszer, háromszor sokszoroztak. Az ügyes játékos jó bottal és jó ütővel négyszerezni, ötszörözni, hatszorozni is tudott. A leesett dóiét a kiütő felvette és megszámlálta, hogy a lyukig hány lépés. Ezt beszorozták a sokszorozás számával. Ha kétszerezett vagy ötszörözött, akkor húszasával, illetve ötvenesével számolt. Igyekezett mennél kisebbeket lépni, noha a kintiek ellenőrizték. Aki nagyon kicsiket lépett, azt kinézték a társaságból, a játékból. A játék előtt megállapodtak abban, hogy igazítást játszanak-e, vagy sem. Az igazítást általában a fiatal, gyengébb játékosok játszották. Ilyenkor a játékosoknak joguk volt a roszszul fekvő dóiét olyan helyzetbe hozni, hogy a ráütéskor fölugorjon a levegőbe. Akkor ugrik fel a dóié könnyen, ha az egyik fele feláll. 430