Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A gyermek és az iskola - Népi játékok

csonyi éneket. Egy kosár aszalt almát vagy aszalt meggyet kaptak és szétosztották a gyerekek között. Az orosházi tanyavilág zugiskoláiba Orosházáról egy pap, s a községtől egy esküdt ment ki a vizsgára. A gyerekek orgonavirágot vittek és a szülők is elmentek. A kiküldöttek mondták meg a tanítónak, hogy melyik tárgyból kérdezzen. A tanító mindig azt a gyereket szólította, akiről tudta, hogy jól felel. A visszaemlékezés szerint tudtak a gyerekek, de némelyik megzavarodott, egy kis lámpalázt kapott. A tanító is, és a gyerekek is dicséretet kaptak. A végén elköszöntek a tanítótól, kikapták a vizsgái lapot, a kisliniást, a nagyliniást (diktandó irkákat) és elmentek haza. Az orosházi tanyavilágban az 1890-es években községi iskolákat szerveztek, s ezzel megszűntek a zugiskolák. Néhány év múlva a községi iskolákat átvette az állam. A Vásárhelyipusztán a külterületi iskolák állami kezelésben adása, illetve vétele 1899-ben történt szerződéskötés útján, s a századforduló után rövidesen elkezdték építeni az állami iskolákat. A téglából épített iskolák elé kutat is fúrtak, ezzel a környéket is ellátták jó ivóvízzel. Ilyen iskolák épültek Fecskésen, Cinkuson, Tatársáncon, Szőkehalmon, Mágocsoldalon és Pusztafeketehalmon. Mindegyiken rajta volt a város domborműves cimere. Miután a Vásárhelyi-puszta ma több községhez tartozik, lé'kókányozták, leverték a címert, csak a cinkusi és a fecskési iskolán maradt meg. Népi játékok Tekézés: Ezt a játékot az orosháziak dirzsi-bodorinak hívták. 10—14 éves gyerekek játszották az első világháborúig. Játszótérnek egyenes helyet választottak, legtöbbször a tarlón, a tanyához közel. Onnan könnyen beszaladhattak egy karéj kenyérért. Öten-hatan játszották. Minden játszónak volt egy 150—160 cm hosszú, kétujjnyi vastagságú botja. Télen a Pusztán kanalastótok jártak, azok hozták a jó botot : tölgyfa, somfa, mogyorófa volt a jó. Dani András szerint a jó bot egyenes, s egy kis bunkó vagy görbület volt a végén, azzal jobban lehetett hajtani a tekét. Nagyon vigyáztak a jó botra. Hazavitték és kamrában, a sarokban tartották. A játszótér közepe táján a bottal rajzoltak egy 5—6 m átmérőjű kört. A közepében a bicskával faragtak egy 15 cm átmérőjű és 10 cm mély lyukat, melyet disznóólnak hívtak. Játék közben a disznóólba kellett a bottal behajtani a fából faragott fagolyót, a disznót. A körvonalra eggyel kevesebb kislyukat ástak, mint ahányan játszottak. A lyukakat nagyjából egyenlő távolságra vésték. A vásárhelyiek legtöbbször botrúgással döntötték el, hogy ki legyen a kanász. A „disznóólnál" sorban álltak, vagy egyszerre, vagy egymás után rúgtak. A bot végét a csizma orrára tették, a botot pedig egy kicsit előre tartották, s azután rúgtak. Igyekeztek messzire rúgni. Aki a „legkisebbet rúgta" az lett a kanász. Az orosháziak másképpen kezdték a játékot : a botjuk végét beledugták a középső lyukba, a disznóólba. A játékvezető után körbe-körbe haladva monoton hangon mondták: Dirzsi-bodori egy Dirzsi-bodori kettő Dirzsi-bodori három stb. Rendszerint addig számoltak, ahányan játszottak. A játékvezető a mondóka szövegét hol gyorsabban, hol lassabban mondta, hogy társai ne vegyék észre, mikor kell lyukat foglalni. Ti. amikor az utolsó számnál tartottak, mindenki igyekezett botjával lyukat fogni. Akinek 428