Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Amiért dolgoztunk - Ételek, étkezés - IV. Csíramálé

akkor volt édes a málé, ha lágy vízzel készítették, „Málénak jó-ё a víz?" — kérdezte egyik ember a másikat. Messzire elmentek jó málévízért. A Gyöngyösi-féle szélmalom közelében, az Aranyad oldalában volt egy keskeny ásott kút. A vize kesernyés, ihatatlan volt, de olyan finom málé sült vele, hogy párját ritkította. Ha málét akartak sütni, oda mentek vízért. A kútban lévő vizet málévíznek hívták. Ilyen víz volt Vásárhelyen a Nádor utcában is. Amikor a Gyöngyösi-malom közelében lévő kút be­omlott, amikor Vásárhelyre mentek a piacra, a tejeskantában hazafelé hoztak málévizet. Sokan hordták, szívesen adták. A málélisztet reggel kosárba szedték és a szobában megszitálták. A darát megfogta a szita. A kukoricalisztet a vájdlingba tették. Néhol egy kevés búzaliszttel összekeverték, ezál­tal nem vált törőssé. Amikor a víz forrni kezdett, akkor azzal gyengére öntötték a málélisztet. Folyósra, kanállal merhetőre készítették. Hígra keverték, hogy önthető legyen. Ha nem má­lévízzel öntötték le, akkor a vízbe nem tettek sem zsírt, sem cukrot, sót. A megöntött málé­lisztet letakarták. „Édesöggy málé!" — szokták ilyenkor mondani. Egy óra hosszáig édesedni hagyták. Reggel vastagon megkent tepsibe öntötték ujjnyi vastagságúra, s a tetejét megzsí­rozták. Egyesek nem öntötték, hanem levesmerő kanállal merték. Forró kemencében sü­tötték. Kidarabolták, tányérba rakták és reggelire fogyasztották. Nem volt annyira kedvelt, mint a görhe. Gyorsabban készült, mint az, mert nem kellett szaggatni. Ha a víz nekivaló volt, édes lett. 2. Görhe Minden télen sütöttek görhét is. Jó fog kellett hozzá, bár később megpuhult. Disznó­vágás előtt kapós volt. „Ejnye, de jó volna egy kis görhe" — mondták, s ha volt kukorica­liszt, akkor szitáltak. A málélisztet vájdlingba rakták, cukrot hintettek rá, majd tejet öntöt­tek hozzá és zsírt tettek rá. Egyesek nem cukorral, hanem sóval készítették, de nem volt olyan jó. Alakíthatóra gyúrták. Szakajtottak egy tyúktojás nagyságút, s a két tenyér között egy kis gombócot formáltak belőle. Zsírral kikent tepsibe rakták, a tetejét megnyomták és forró kemencébe tették. Szerette a hirtelen sülést. Mikor megsült, tálba tették, letakarták és gőzében megpuhult. Magában fogyasztották. Mindenki szerette. 4—5 darabot is elfo­gyasztottak belőle, de kívánta a vizet. Ha maradt, leterítették, a kemence vállára tették és egész nap hordogatták. Olyan jó volt, hogy nem lehetett megunni. Samu Sándor emlékszik rá, hogy az iskolában minden második gyerek görhét vitt. Früstökre télen az orosháziak sokszor tejesporószát sütöttek. A kukoricalisztet megszi­tálták és ugyanúgy mint a piténél vagy a palacsintatésztánál, tejjel lötyögősre összekeverték. A keveréket zsírozott tepszibe öntötték. A reggeli fűtéskor sütötték. Jobb volt, mint a gör­höny. A lisztnek fele kukoricaliszt volt és egy kis cukrot is tettek bele. IV. Csíramáié Az orosháziak minden télen, de főleg tavasszal sütöttek csiramáiét. Amikor a disznó­toron túl voltak, akkor kezdték el sütni. Ritkán sütöttek, de ha egy kemencével sült, akkor két hétig is eltartott. Ahol nagyon szerették, ott gyakrabban rákerítették a sort. Ott többször sütöttek, ahol a lisztet nem sajnálták, mert azt nagyon emésztette. Ha sokat sütöttek, keve­sebb kenyér fogyott. Fekete Sándor bérese annyira szerette, hogy míg benne tartott, mást nem is evett. Dercével is sütötték. A malomban régen dercét is adtak, ezt egyesek a liszt­hez, mások a korpához keverték. 328

Next

/
Oldalképek
Tartalom