Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Amiért dolgoztunk - Ételek, étkezés - IV. Csíramálé

„Nem nagy fenéken fordult" a sütése. Két liter búzából egy kemencére való csíramáié sült. Egy cseréptálba búzát tettek, s vizet öntöttek rá. Megkavarták s ami a víz színére jött, azt leöntötték róla. Majd a vizet leszűrték és a nedves búzát deszkára, cserínyre teregették, de előtte vízbe mártott és enyhén kicsavart vászonruhát, abroszt terítettek a deszkára. A nedves ruhára került ujjnyi vastagon a búza, amelyet egy vékony ruhával takartak be. Naponta kétszer vízzel megparáholták, s ujjuk hegyével megkavargatták, ameddig nem kezdett csírázni. Egyesek a lucskos búzát a vászonfazékban hagyták, míg nem csírázott és mindennap fölrázták, hogy mindenütt egyenlő nedves legyen. Amint csírázni kezdett, kiteregették, már nem bolygatták, de mindennap locsolták. A kiteregetett búzát langyos és világos helyen csíráztatták. Ha sok nedvességet kapott, akkor mëgpukatt. Ha nagyon meleg helyen tartották, akkor hirtelen nőtt és üres lett. Kilenc napra csírázott ki. Először a csíra pattant ki, a gyökere gyorsan és sűrűn nőtt és végül egybefonta az egészet. Amikor a csíra kezdett zöld színű lenni, akkor már használható volt. A csírát máktörőmozsárba megtörték. Az összefonódott csírát késsel eldarabolták, vagy kézzel szétcibálták. Könnyen tört. A jól összetört csíra csicsogott. A századfordulótól kezdve sokan törés helyett húsvágógépen ledarálták. A megtört, ledarált csírához annyi vizet öntöttek, míg tejföl sűrűségű nem lett. Két marékkal kicsavarták és a csíra levét egy másik edénybe csurgatták. A kicsavart csírát kevés vízzel összekeverték és egy külön edénybe ismét keményen kicsavarták. A kétszer kicsavart csírát a tyúkoknak vetették. Sokan a kétféle levet összeöntötték és sűrű lisztszitán átszűrték. A csíramáié alja részére egy keveset kivettek belőle. Azután az összeöntött csíralevet liszttel pite sűrűségűre összekeverték. Egyesek a második csavarás levével gyúrták a csíramáié alját, amikor bocskoros aljat csináltak. Az aljnak olyan kemény tésztát gyúrtak, hogy sodrófával nyújtani lehessen. A tésztát annyifelé vágták, ahány tepsivel sütöttek. Kissé megzsírozott tepsibe terítették. Majd a liszttel hígra kevert csíralevet az aljra öntötték, kb. másfél ujjnyi vastag lett a csíramáié teteje. Szokás volt a meghagyott első levet a bevetés előtt kanállal a csíramáié tetejére locsolni. Egyesek alj nélkül szerették és régen cseréptálban, később zománcos tálban, tepsiben sütötték. A tepsit liszttel meghintették, s ezért az alja a kemencében kissé megkeményedett. Ekkorra befűlt a kemence. Fekete Sándorné szerint kevesebb fűtéssel járt, mint a kenyér, akkora fűtést kapott, mint a lepény. Sárközi Ferencné szerint viszont annyit kellett neki fűteni, mint a kenyérnek, mert a csíramáiéban sok a víz. A kisült csíramáié teteje tarka, mint a lepényé. Ha nagyon meleg volt a kemence, akkor felpúposodott a málé teteje. Egyesek levették a megégett tetejét, s tovább bent hagyták a kemencében. Másfél óra alatt megsült. Ha egy kicsit hűlt, a tepsiben kidarabolták. Tálba összerakták és onnan tányérba szedték. Késsel, villával fogyasztották vagy harapták, mint a lepényt. Puha volt, mert megpuhult az alja. Másnap még jobb volt, mert megereszkedett. Egyesek jobban szerették az alj nélkülit. Ritkábban sütötték, de ott is készült, ahol a bocskorosaljút jobban szeretrék. Ha maradt egy kis csíráié (de az aljatészta már elfogyott), egy cseréptálba öntötték és kisütötték. A kemencében kisebb helyen fért a tál, mint a tepsi. Főtt étel után nyomatékul, szájízesítőként ették. Tésztát helyettesített, de nyalánkságnak tartották. A csíramáié még éhumra (üres gyomorra) sem ártott meg. Akármennyit ettek belőle, nem lettek betegek tőle. Melegen azonban nem fogyasztották. Szokás volt egymásnak csíramáiét küldeni, kóstolónak. A vásárhelyi származásúak nem sütöttek csíramáiét. 329