Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Nem minden nap - Karikásostor-készítés

felelő. A szíjgyártók nem szívesen készítettek karikást, mert sok időt elrabolt tőlük. Jelenleg kevés mester működik, ezért sok munkájuk van, és más munkával rövidebb idő alatt több pénzt kétesnek, mint ostorkészítéssel. Menyhárt István szerint a parasztoknak régebben legtöbbször a csikósok, gulyások készítettek karikást, s azok voltak a jó járású ostorok. A pásztorok még a parasztgyerekek előtt is készítettek ostort, nem féltették a tudományukat. Plenter Bélának viszont az a véleménye, hogy nem sok csikós csinált ostort, hanem azzal csináltatta, aki jó járású ostort tudott készíteni. Főként a fiatalabbak készítettek karikásostort, az idősebbeknek már nem volt türelmük hozzá. Sohasem volt nagy azoknak a száma, akik jó karikást tudtak készíteni. A hagyományos paraszti életmód megszűnésével megfogyatkozott a karikások száma a Pusztán s egyszersmind az ostorkészítők száma is. Ma már csak nagyon kevés ember tud jó és szép karikást készíteni. Ezek közé tartozik Menyhárt István is. 12—13 éves korában kezdte tanulni a készítését. A „szembevaló" szomszéd fiától, Baranyai Sándortól tanulta. Később a tanyájukba került egy csikósbojtár, aki lënehezedëtt a lóról, s beállt hozzájuk béresnek. Tőle a darázskötést sajátította el. Menyhárt István először saját magának készített egy ökörhajtó ustort. Kerített magának egy pár rossz csizmát és megpróbált ostort készíteni. Hamar belejött és a családban minden fiúgyereknek készített. A rokonoknak is csinált, könnyebben pásztorkodtak, mert jól durrogott az ostor. A gyerekek korához szabta az ostort, ha egy helyre kettőt készített, vigyázott arra, hogy egyformák legyenek. A távoli rokonoknak nemigen készített karikást. Menyhárt István fiatalabb korában nem vergődött ostorkészítéssel, mert nagyobb darab földön gazdálkodtak s a sok munka mellett nem is bajlódhatott vele. így aztán az ostor legtöbbször télen készült, amikor az idő beszorította őket. Ekkor előbb rendbe tették a jószágot és elvégezték a tanya körüli munkájukat. Ritkábban nyáron is csinált ostort, de csak ha esős volt az idő. Ilyenkor az eresz vagy a szín alatt készült az ustorderék s egy másik alkalommal „fölöltöztette," vagyis sallangokat aggatott rá. Különösen a fonáshoz kellett nyugodt idő, mert a karikás egyéb munkáját abba lehetett hagyni, de ha a fonást félbeszakította, megszikkadt a bőr és nem lett szép a fonás. Hogy a napnak melyik részében csinálta az ostort, az mindig a munkájától függött, akkor vette kezébe, amikor kedve kerekedett rá, ilyenkor mindig „szorult rá idő". Ritkán fordult elő, hogy az ostorkészítést még lámpafénynél is folytatta. Idősebb korában, amikor termelőszövetkezetben dolgozott, másnak is készített ostort. A megrendeléskor közölték, hogy lóháton vagy földön használják-e. Ha a csikós csak a lóháton használta, akkor rövidebbet, ha csak a földön ki- és behajtáskor használta durrogtatásra, akkor hosszabbat készített. Ha az ostort készíttetőnek volt már karikása, megbeszélték, hogy az újnak milyen legyen a járása, húzása. A készíttető általában hozta is a régi ostort és legtöbbször az volt a kívánsága, hogy a húzása olyan legyen, mint a réginek, mert azt már megszokta. A régi nyelet feltétlenül hozta magával, mert a keze ahhoz szokott. Menyhárt István sürgősre nem szerette vállalni, kedv és türelem, főleg idő kellett hozzá. Az ostor derekát legtöbbször használt csizmaszárból kivágott szíjból fonták, marhabőrből sokkal kevesebbet készítettek. A sallangot színes hulladékbőrből szabdalták. Varráshoz, darázskötéshez legjobb a kutya- vagy macskabőr. Gyakran a nyél és a derék közé egy vagy két rézkarikát iktattak. A nyelét pedig különféle fából faragták. Az ostorkészítéshez kevés szerszámot használtak, mindössze egy jó bicska, egy ár, egy lyukasztó és néhány kartácsés kárpitosszeg kellett hozzá. Legjobb anyag a sós, fehér marhabőr, ezt azonban csak a bőrkereskedésben lehetett venni, de nehéz volt hozzájutni. Fehér bőrt csak hasított állapotban kaptak. Menyhárt István készített fehér marhabőrből is ostort, de nem saját részére. Húzódozott mindenki tőle, mert drága volt. A fehérből is takaros derekat fontak, bár volt közöttük olyan súlyos is, amely még a csizma bőrénél is durvább, gorombább, vagyis vastagabb volt. A nyúlós újbőr azon303