Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Nem minden nap - Karikásostor-készítés

ban a csizmaszárnál is rosszabb volt. A frissen készített nyers bőr apad, nyúlik, nem tartja a formáját, időnap előtt megöregszik és megadja magát. A parasztember nem dobta el az elhasznált csizmáját, hanem feltette a padlásra s a a szárából karikásostort,' ritkábban aratóbocskort készített vagy készíttetett. A Pusztán is az elhasznált zsíros, vikszos csizmából készítették az ostort. Csak a puhaszárú csizma jó, mert az megfelelő vastagságú. A kemény szárat többnyire vékony bőrből készítették, azért is bélelték ki. A boxbőr nagyon vékony. Fordított bőrből készült az igazi jó ostor. Régen a padlásokon volt elég fölhajított csizmaszár és lehetett válogatni. Utóbb gondot okozott a csizmaszár keresése, igaz kevesebb ostor is kellett. Egy ostorhoz egy pár csizma kell, ritkán egydarabból is kikerült. Ilyenkor a karikás kicsi s a csizma pedig nagy. A szárnak a a torkától felfele eső részét használták fel, lejjebb ugyanis varrott, ott lyuggalt a bőr és könnyen szakadt. Az ostorfejének a bekötéséhez, a nyélre erősítéséhez és a darázskötéshez a kutya- vagy macskabőr a legjobb. A marhabőr is jó, de az drága. Az elszánt (szíjnak, sziromnak, szironyпак szánt) kutyát agyonütötték és a trágyakazal körül készítették ki. A bőrt (kutya- vagy macskabőrt) nyúzás után három napig érett trágyában tartották. Azután egy fakéssel lepucolták, majd egy deszkára kifeszítve leszögezték. A kopogós keménységűre kikészített bőrt vágáskor langyos vízbe beáztatták. A kikészített bőrt sziromnak, szironynak hívták. A szirombőrt hasították. Legjobb a kutya, macska hátsó része, ott a java. A hasa alja, valamint a nyakáról lekerült bőr sziromnak nem alkalmas. A karikásostor készítésének leírásánál főleg a Menyhárt Istvánnál történt megfigyelésre támaszkodunk, az ő eljárását vettük alapul. Azonban esetenként — különösen, ha munkája eltér az általánostól — más adatközlőhöz is fordultunk. Az ostorkészítés egyes fázisánál egyszer Menyhárt Istvánnál megfigyelteket közöljük először, s azután a mások közléseit, máskor pedig éppen fordítva. Menyhárt István a használt csizmaszárt kerekre, illetve ellipszis alakúra alakította éles bicskával, azután kb. 170 cm hosszú szíjat vágott. A két vége vékonyabb és a közepe kissé vastagabb volt. Vágás közben függőlegesen tartotta a kést. Aztán jött a második. Az előzőleg kivágott szíjat hozzámérte s így azok egyenlő hosszúságúak. Amikor egy szíjat kivágott, megigazította : ha szélesebb volt, nyesett egy kicsit belőle, ilyenkor csak úgy sercegett a kés. Egy szár két szíjat adott, ezért kellett a karikásostor készítéséhez egy pár csizmának a szára. Az egy csizmaszárból kivágott két szíjat lehetne egybe is vágni, de akkor nagyon kellene figyelni arra, hogy hol legyen az keskenyebb-szélesebb. Menyhárt István a négy szíj közül kettőt hosszabbra hagyott — az lett a rudaló. Úgy szedte össze a szíjakat, hogy kettő hosszabb legyen. A végét zsineggel lekötötte. A szíjakat a fonás előtt beáztatta, mert a csigavonalba vágott szíjat ki kellett nyújtani s az ázott bőr könnyebben nyúlik. Plenter Béla szerint az ostorkészító a csizmaszárat áztatta be, hátul a varrásnál kivágta és kikerekítette, majd deszkára terítve szíjat vágott belőle: belül kezdve és folytonosan nagyobbodó csigavonalban haladt kifele a bicskahegy. Majd nedvesen kiakasztotta az istálló előtti szegre és az alsó végére súlyt akasztott, amely egyenesre kihúzta, s úgy száradt meg. A kiegyenesített szíjjal könnyebb fonni. A fonás az ostorkészítés legfontosabb mozzanata, ezért a derék fonását különös gonddal végezték. Egyesek végig kötéllel bélelték, ámbár nem mindig kellett bélés. Először egy lapos bőrből fejet kötöttek s a két ága közé egy kötelet helyeztek. Vagy alul vagy felül kezdték el fonni a derekat. Ha alulról kezdték, akkor egy darabig négy ágat fontak, majd minden ágat kettéhasítottak és nyolcas ágban folytatták. Menyhárt István a kezdésnél a csupasz kötélre font, később — hogy a derék fokozatosan vastagodjon — a kötélre egy-két szál dohánymadzagot csavart. Ugy hizlalta a kötelet, hogy az a derékban legyen a legvastagabb. A felső vége ismét vékonyodott, ezért az ilyen derekat kigyódé'réknak, kigyóhátnak mondták. A felső, vékonyabb szakasz azonban mindig 304