Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A tanya és élete - II. A tanya helyiségei és berendezésük - 1. A szoba

A századfordulóig visszanyúló emlékezet a sublót, valamint a kaszni helyett a. tulipános ládát találta. Abban tartották a fehérneműt. A tulipántos ládát a sublót, azt pedig a szekrény szorította ki. Aklan Jánosnak a Hármashatár sarkában húzódó tanyája nagyszobájában az ágyvége és a kuckó között állt a tulipántos láda. Készítője a láda elejét virágokkal borította. Mosott fehérneműkkel volt tele, a kisfiókjában pénzt és zsebkendőket tartottak. A tetejét többször ideiglenes fekhelynek is használták. Ha az unoka ott aludt, akkor a nagymama a ládára szorult, a lábát a kuckóba nyújtotta. A gyereket nem merte oda tenni, mert az leesett s akkor nyikkant. A szobában sem sublót, sem szekrény nem volt. A szoba szabad sarkában egy gondolkodószék állt, hátlappal, kétoldalt karfával és négy szétfele álló lábbal. Gyakran tulipánt, virágot pingáltak rá. Az öiegatya szeretett rajta ülni. Amikor lefeküdt, arra rakta ruháját. A sifon (szekiény) már az emlékezet határán megjelent a szobában. Ha a szülőktől, nagyszülőktől sublótot örököltek, még beállították a szobába, de a fiatalok már nem készítettek vagy vásároltak sublótot. Ha a szobában sublót is volt, akkor csak egy szekrényre volt szükség. A sublótban a fehérnemüket, a szekrényben az ünneplőruhákat tartottak. A szekrényt fenyőfából készítették és barnára festették. Teteje elöl profilált volt, középen pártával. A régebbi szekrényeknek egyszárnyas ajtaja volt. Az ajtó mélyített részét rendszerint sárgára festették. Belsejében fent egy polc, alatta pedig akasztós rész volt. A polcon a férfikalapnak, sapkának, a nagykendőknek, fejkendőknek volt a helye. Az akasztós részben a férfi- és női ünneplőruhák csüngtek. „Ahogy gyütt sorba!" Az újabb szekrények kétajtósak voltak. A másik szekrény középen elválasztott volt s mindkét oldala bepolcozott. Az egyikbe a fehérneműket s a másikba a felsőruhákat tették. Tetején dohányosdobozt, gyufát, kártyát, néhol tálakat, edényeket tartottak. A pusztai emberek szerint a kemence „mindennél fontosabb". Legtöbb szobában bogjakemënce volt : egyenes oldallal, kerek tetővel és a tetejének szélén egy kis peremmel. Szögletes kemencék is voltak, ezeket sifonkemëncének hívták. A kemence részei: teteje, oldala, feneke, válla, melyet toroknak vagy párkánynak is hívtak. A kemence szája a konyhában nyílott. A kemence körül a padka húzódott, amely sárból rakott ülőalkalmatosság volt. Egyes adatok szerint a padkát az orosháziak tüszhejnek, tüszeenek is hívták. Veres József az 1886-ban kiadott „Orosháza, történeti és statisztikai adatok alapján" с munkájában így ír erről : „Az ajtó mellett pedig a nagy helyet elfoglaló s padkával körülfutott sárkemence volt, melynek „tüszhelyén" (tűzhelyén), „padkáján", „pócikján" melegedve télen oly jól el lehetett beszélgetni."

5 Veres József forrásmunkájából kitűnik, hogy a kemence körül futó padkát tüszhelynek is hívták. Ezt néhány alábbi közlés is alátámasztja. Aklan Jusztina orosházi származású, szüleitől hallotta, hogy a kemence körül a tüszhej húzódott. „Körű kő meszeni azt a tüszhejet, mer ojan piszkos!" — mondta az anyja. Az ajtó felőli végénél egy kis ülőke volt, melyet Aklanéknál duzzogónak hívtak. Olyan magas volt, ha ráültek, a lábuk a tüszhejre, padkára ért. A gyerekek sokszor felültek rá, de ha „muszáj" volt, ordítottak, mint a sakál, ugyanis csak büntetésből ültették oda a gyerekeket. „Ne rosszakoggy, mer a duzzogóra űsz!" mondták a szülők. Gójás Tóth Imrénél a padka kis emelvényét kispatkának hívták: Apja pipás ember volt s ott pipált. Olasz Ernőnél az öregatya húzódott oda. A padka pácára akkor ült fel, amikor már levetkőzött de még nem feküdt le s ott melegedett. Sokszor kispárnát, kabátot, kendőt vetettek rá. A Hatablaki-dűlőben az öreg Vörös Mihály télen mindig ott melegedett papucsban, rövid subában. A lába a padkán volt s a jobb oldalát a kemence oldalához vetette. Csak télen pipált, a hosszú szárú pipáját mindig az unoka gyújtotta meg. Nagy Gyevi Edit — az egyik pusztai iskola tanulója — özv. Dominkó Sándorné 5 Veres József: Orosháza, történeti és statisztikai adatok alapján. Orosháza, 1886. 30. 237