A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Koppány János: Tótkomlósi gyermekjátékok sárral, földdel

csak egy ideig. Körülnézett. Meglátta a földet, a földön a göröngyöt. Megfogta a rögöt. Morzsolgatta, szájába vette. Nyálazta, sarazta. Vízhez jutott, vagy éppen vizelt, s kész lett a sár. Most már kézzel is gyakorolhatta a kedves mozdulatokat a jó puha anyagban. Általános volt régen a kicsinyeknek ilyen nevelése. A jómódú parasztoknál éppen úgy voltak lyukas székek, mint a zselléreknél. A lyukas szék tetején volt egy magába a székbe vájt kistányérnyi mélyedés, ahová a kicsi ételét kapta. Ezekbe a tányérszerű mélyedésekbe szilárd ételt tettek, mint szárazkrumplit, metélt tésztát vagy bármi mást. A XX. században épültek deszkapadlós szobák a jobbmódúaknái, s ekkor a gyermekeik már nem földön, hanem deszkán álltak. Régi nyarakon, egészen a felszabadulásig vagy inkább a nagyüzemi gazdálkodás kibontakozásáig, a szekerek sokasága vastag port vert az utakon. Ezt a port nagy gyönyörűséggel markolták össze és dobták magasba az utakon, utcákon játszó kicsinyek. Felhőket csináltak (obiaké robili). A nagy, vastag port sokszor a szekérnyomokon összekotorták. Az összekotort porba beledugták mezítelen lábukat. Kezükkel a lábfejen levő port megnyomkodták, hogy jól összeálljon. Azután óvatosan kihúzták a porkupacból lábfejüket. Készen állt a kemence (pec). Sütöttek benne, mint a felnőttek a kemencében. Fiúk, lányok forgolódtak a játéknál. Utánozták a felnőtteket. E játékok színhelye az utca és a dűlőút. Ez utóbbin játszottak a tanyán lakó gyerekek, legeltetés mellett. Nyáron, amikor felbúgtak a cséplőgépek az asztagok körül, a gyermekek is a csépléshez igazodtak játékukban. A cséplőgépeket a gőzkazánok egyik tanyáról a másikra vontatták. A porban ott maradt a vontató kazánok hátsó kerekeinek a sajátságos nyoma. Ezeknek a nyomoknak a látványa a gyermekeket új játékra serkentette. Lábuk két sarkát összetéve a lábfejeket széttartották, és apró csusszanásokkal lépkedtek előre a puha porban úgy, hogy a kazán nyomához hasonló nyomot hagyjanak maguk mögött. Minél egyenletesebbek voltak a lépésközök, annál szebb volt a nyom, és nagyobb az öröm. A nyomok készítésekor karjukkal a kazán lendítőkerekét utánozták forgás közben, szájukkal a kiáramló gőz sistergését. Időnként nagyokat fütyültek, vagy szájukba tett ujjukkal sípoltak, mint ahogyan a cséplőkazánok sípoltak, amikor vontatáskor valamire fel akarták hívni a távollevők figyelmét. Ha a játszótárs összetaposta a nyomokat, mert talán az övé nem sikerült olyan szépnek, kész volt a harag, és a sértett elégtételt vett. Felmarkolt egy csomó port, és a másikra dobta. Az sem maradt adós. Az még többet akart markolni, és még jobban beporolni társát. Gyorsan jött a harag, de gyorsan is szállt el. Megunták az ellenségeskedést, és kezdődhetett elölről a játék. A nyomkészítést nemcsak porban csinálták, hanem sárban is. A traktorok beállásával a mezőgazdasági munkába, módosult a gyermekek játéka is. A traktorok mélyebb nyomokat hagytak a sárban, mint a gőzkazánok, s ezeket a nyomokat csak úgy tudták hűen utánozni, hogy cipőjük talpára kukoricacsutkát (súVok) kötöttek, és úgy rakták egymás mellé lábukat. Nem csusszanásokkal haladtak előre, hanem lépegettek. A lábuk sarkát a lábhossz közepére tették, mert csak így lett lépéseiknek a nyoma a traktoréhoz hasonló. Ezeket a traktornyomokat a hóban is csinálják ma is a gyerekek. A játéknak ez a változata világosan mutatja, hogyan módosult a gyermekek helyzete. A szociális helyzetük javulásával nem mezítláb, hanem cipőtalpra kötözött kukoricacsutkával játsszák azt a régit, amely őket a földhöz köti. Ugyanígy módosult az út porának az alkalmazása. Régen dobták, szórták fel az ég felé vagy egymásra a port. 1953 nyarán még lehetett látni a tanyák között húzódó dűlőutakon legeltető gyerekeket, amint kupacba kotorták össze az út porát. Ezeknek a kupacoknak messziről nekiszaladtak, és mezítláb jó nagyot rúgtak egy-egy ilyen kupacon. A cél az volt, minél messzebbre szálljon az elrúgott por. Az volt az első, akinek a pora a legmesszebb szállt. 118