A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Békéscsaba, 1973)

†Banner József: Elek község német személynevei

korban Zaránd, a XVIII. századtól Arad megyéhez tartozott,

2 jelenleg Békés megye délkeleti csücskében fekszik. Lakóinak száma 7300. A lakosság összetétele szerint történetének három szakaszát lehet megkülönböztetni: 1. A középkori Elek, amely Gyula eleste (1566) után elpusztult; 2. A Harruckern-féle Elek. Az elpusztított középkori falu helyére Harruckern János György magántelepítései során két hullámban 1724, 1744) frank telepesek költöztek. Ezek alapították a ma is fennálló Elek községet;

3 3. A „négy nemzetiségű Elek". Az 1946-os kitelepítés után a kb. 4000 kitelepített német helyére magyar, román és szlovák telepesek költöztek. A németek kitelepítése és az új lakosok betelepítése utáni időre vonatkozóan aránylag pontos becsléssel megállapítható, hogy a német őslakosságból kb. 300 család maradt itt, és így, bár kisebbségben vannak, számuk és szerepük a község életében most is jelentős. Az 1724-es első és a nagy pestisjárvány (1739) pusztításai miatt szükségessé vált második telepítés (1744) során kb. 110 család került Elekre, mindkét esetben Bajorországnak nagyjából ugyanarról a területéről, a Würtzburgtól délre eső falvakból. A pestisben 1739 májusától októberig 148 ember halt meg, 28 család neve teljesen eltűnt, de a természetes népszaporodás és az új telepítés következtében gyorsan gyarapodott a lakosság lélekszámban és szorgalma révén anyagiakban is. Az 1971. évi tizedlajstrom szerint a faluban 256 ló és 516 tehén volt, amelyek 96 család között eléggé arányosan oszlottak meg, ha figyelembe vesszük, hogy a leggazdagabb embernek, Heinrich Hammernak 6 lova és 13 tehene volt, és mindössze három olyan családot tartottak nyilván, amelynek nem volt szarvasmarhája. 1825-ben a családok száma már 365, s 20 olyan család van, amelyik egy-egy bérest (Knecht) és szolgálót (Dienstmagd) tartott. Fényes Elek helységnévtára,

4 amely az 1840-es évek második felének állapotát tükrözi^ többek között a következőket írja Elekről: „Elek... 382 házzal és 3090 lak., kik kevés oláh cselédet és hazátlan zsellért kivéve, róm. kath. németek... Földje fekete homokos, s az idevalók főleg tisztabúzát, s ugar helyett kukoricát termesztenek Marhatenyésztése a juhon kívül virágzó, de nem a határon, hanem a szomszéd pusztákon bérelt földeken. Áltáljában az eleki lakosok igen vagyonos és fáradhatatlan emberek". A modern agrotechnika (pl. a rendszeres trágyázás) és az intenzív állattenyésztés, a múlt század végétől pedig a sertéshizlalás következtében a község tovább gazdagodott, s bár az anyagi különbségek egyre élesebbé váltak, ez a folyamat századunkban is tartott. A századforduló táján már természetesen elég nagy számú német agrárproletariátus is van a nagy- és középgazdák mellett. A lélekszámban meggyarapodott és így földhiánnyal küzdő Elek két nagyobb rajt bocsátott ki magából a XIX. században: 1840-ben 80 család költözött Almásra (Arad m.), és megalapította Almáskamarás községet, az 1860-as években pedig a szomszédos (ma Granicar néven Romániához tartozó) Ottlaka községbe települt át több család, s ott külön negyedet alapított. 1724-től 1734-ig Elek a gyulai plébánia fiókegyháza volt. Az első telepesekről éppen azért nincsenek pontos adataink, mert a gyulai plébánia akkori anyakönyvei elpusztultak. 1734-től viszont az eleki pélbániának volt több fiókegyháza: 1749-ig Szentmárton, 1778-ig Kisjenő, Nadab, Erdőhegy, Miske, Vadász, Székudvar, Nagyzerind és még később is néhány aradi és békési község és puszta (Ottlaka, Kétegyháza, Almáskamarás, Nagykamarás, Medgyes stb.). A személynevek számbavételekor erre tekintettel kellett lennem, minthogy a fiókegyházak híveit is az eleki plébánián anyakönyvezték, s ezeket el kellett különítenem az elekiektől. Egy esetben tettem csak kivételt: az 1840-től 1846-ig Eleken anyakönyvezett almási németeket is az elekiek közé számítottam, minthogy a frissen alakult község lakóinak hagyományai, így névadási szokásai sem különbözhettek kezdetben az Eleken maradottakétól. 188