Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)
IV. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA HATTYÚDALA (az 1910/20-as évek fordulójától az 1940/50-es évek fordulójáig)
IV. A KRISTÁLY ALAKTANI ISKOLA HATTYÚDALA (az 1910/20-as évek fordulójától az 1940/50-es évek fordulójáig) E korszak határait nem annyira a tudományfejlődés valamely kiemelkedőbb állomása, mint inkább a történelemnek a tudományra is ható eseményei mentén jelölhetjük ki. Az I. világháborút követő 1920-as trianoni békeszerződés a magyar ásványtan számára az ország ércásványokban leggazdagabb részének elvesztését, a megmaradt területen az üledékes eredetű földtani képződmények és nyersanyagok túlsúlyát jelentette, annak minden hosszú távú gazdaság- és tudománypolitikai következményével együtt. Természetesen a tudományfejlődést visszavető további közvetett hatásokról (gazdasági összeomlás stb.) sem feledkezhetünk meg. A periódus végét egyrészről az újfajta gazdaságpolitikát és tudományirányítást hozó kommunista államberendezkedés kiépülésére, másrészről a topografikus ásványtan új irányzatát képviselő Koch Sándor tevékenységének kibontakozására tekintettel az 1940/50-es évek fordulójára tesszük. Ha a korszakot személyekben (irányzatokban) testesítjük meg, Krenner József visszavonulása, majd halála (1920) a Krenner-érának, a morfológiai iskola fénykorának végét is jelképezte, míg Mauritz nyugdíjazása 1949/50 fordulóján jelezte azon időszak lezárultát, amikor az ásványtant és a kőzettant egyaránt magas szinten művelhette ugyanazon személy. A két dátum között a hazai ásványtan történetében az előző időszakban uralkodó irányzatok továbbélésével jellemezhető - az 1820-1850 közötti korszakkal rokon - átmeneti periódus jelölhető ki. A kristályalaktani iskola hattyúdala volt ez, egyfajta magas színvonalú stagnálás. A korszak meglehetősen viharos kezdetére tekintettel érdemes kitérnünk a geológusok szereplésére és a földtudományi intézményrendszer sorsára az 1918/19-es forradalmak és az ellenforradalom alatt (annak ellenére, hogy a mineralógusok közt részben koruk, részben személyiségük vagy meggyőződésük miatt a forradalmi eszméknek nemigen akadt támogatója). A III. fejezet bevezetőjében említettük, hogy a hazai földtudományok vezető elitje az 1910-es évekre elöregedett, és a csaknem fél évszázados fejlődés tartalékai kimerülőben voltak, miközben az új nemzedék türelmetlenül várt az átalakulásra érett helyzetben. 3 Az I. világháború kitörése a változások további elodázásához, az összeomlás viszont az addig lefojtott reformelképzelések viharos felszínre 1 Az ország területének 2/3-a és az ércbányászat 98,3%-a veszett el (Fülöp, 1984: 98). 2 Ezzel nem a Vadász (1950b, 1952) által alkalmazott tagolást óhajtjuk átvenni, mely szerint a két világháború közötti periódus a magyar földtan hanyatló korszaka volt, amikor a hazai földtudomány „világszemléletileg és szociális reáutaltságból a reakció aktív kiszolgálásában ... teljesen sztatikus helyzetbe került" (Vadász, 1952: 35). Vadász végletes ítélete bizonyos mértékig érthető, tekintettel reformtörekvéseinek 1919-es kudarcára és akkori fellépése miatt a tudományos életből történt tartós kizárására, vagy éppen a budapesti tudományegyetemi földtani tanszéket 1915-45 között vezető Papp Károlynak az I. világháború utáni teljes tudományos passzivitására. A vadászi értékelést visszhangozta Szádeczky-Kardoss (1955: 259-264) is, aki szerint „az első világháború óta a magyar földtan lényegileg minden tekintetben feltartóztathatatlanul hanyatlott." Ezen értékelések nyilvánvalóan inkább az 1950-es évek politikai követelményeinek, mint a tényeknek feleltek meg. Fönntartva az ásványtan stagnálására vonatkozó véleményünket, csak arra utalunk, hogy például a magmás és üledékes kőzettan területén Mauritz Béla, V"endl Aladár, Vendl (Vendel) Miklós és tanítványaik révén a hazai földtudomány nagyjából lépést tartott a nemzetközi fejlődéssel. 3 E nemzedéki ellentét érződik Vadász (1950b: 130-131) következő soraiból: „Romantikus időszakunk kényelmes, öncélú munkában megőszült nagyjai sohasem gondoltak az utánpótlásra, mert a fiatalabb nemzedék természetes újításaitól féltették két emberöltőbe merevedett különböző rendű és rangú biztos úri köreiket".
