Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

III. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA ÉS A TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANI LEXIKONOK FÉNYKORA (az 1840/50-es évek fordulójától az 1910/20-as évek fordulójáig)

vörösvágási új nemesopállelet (1889); egy rendkívüli kabazitfészek a Csódi-hegyröl (1893). Az egykor a budapesti tudományegyetem ásványtárában őrzött euklászkristály leírását Schmidt Sándor tette közzé és egészítette ki goniométeres mérési adatokkal (1898). Az úrvölgyit leírásáról 1. a III.5.2. részt. Szabó több részletesebb tanulmányt szentelt egyes kőzetalkotó ásványoknak (pl. kvarczárványok bazaltokban, 1867; oligoklász az Ajnácskő vidéki bazaltokban, 1870; földpát-meghatározási módszere, 1874; gránát és cordierit magyarországi trachitokban, 1879, 54. ábra, stb.). Földtani és kőzettani irányú cikkei számtalan topografikus ásványtani adalékot tartalmaznak. III.5.3.1.3. Krenner József Krenner József már a III.5.2. részben említetteken kívül is rengeteg adalékkal járult hozzá a hazai és külföldi ásványok ismeretéhez, annak ellenére, hogy számos vizsgálatáról - különösen kései munkái esetében - csak egy-egy elöadáskivonat vagy -cím maradt fönn. A hazai ásványok közül az új fajokon kívül (1. III.5.2.) vizsgálatainak tárgyai voltak többek közt egyes antimonitok (1865), a végardói oligoklász (1867), a tiszafai magnezit (1871), az újbányái farmakosziderit (1874), az oravicabányai scheelit (1875), az óradnai cerusszit (1877), a mernyiki cinnabarit (1877), a magyarországi anglesitek (1877, akadémiai székfoglaló), a toplicai (1877) és verespataki (1878, 1930) termésarany, a felsőbányai ezüstásványok (1878), az örményesi apatit (1878), a rézbányai dioptáz (1879), a dognácskai barit és a bindtbányai arzenopirit, pirit és kvarc (1880), a romángladnai fischerit [wavellit?] (1882), a vaskői bizmutin (1882), egy nagyági bournonit álalak nagyágit után (1883), a dognácskai schweizerit [szerpentin] (1883), a felsőbányai szimplezit (1886), a pompás dognácskai hematitkristályok (1887/1929), a szomolnoki coquimbit, voltait és metavoltin (1888), vivianit öt hazai lelőhelyről (1891), a felsőbányai metacinnabarit (1908/27) és berthierit (1908/28), a borostyánkői pszeudofit [klinoklor] (1917), a felsőbányai felsőbányait, a nagybányai inesit, a csiklovai scheelit (mind 1928), nyolc hazai lelőhelyről származó piritkristályok, a kapniki fluorit, a felsőbányai diaforit (mind 1929), a ditrói, tihanyi és oláhpiáni cirkon, a tiszafai prehnit, a vihnyei stefanit, a felsőbányai semseyit, a kapniki bustamit, a rudai és verespataki inezit, a kapniki wavellit (kapnicit), a sósmezei, hatchettin nevű szénhidrogén-vegyület, a csiklovai adulár és az aranyi-hegyi anortit (mind 1930). Az említett ásványok közül többet ő írt le először az adott lelőhelyről, illetve Magyarországról. Kétségbe vonta a smithsonit rézbányai és erdélyi előfordulását (1930). Tanulmányozta a csiklovai vezuviánt, egyben cáfolta dognácskai és oravicai lelőhelyét (1875/77/1930). A tiszolci állítólagos lillitet [egy vas-szilikát] turmalinnak találta, ugyaninnen brookitot és anatázt írt le (1884). Megállapította a botesi hessit lelőhelyét és szabályos szimmetriáját (1879). A Rézbányáról Peters által emített bizmutint emplektitnek, a pektolitot és tremolitot wollastonitnak találta (1884). A külföldi előfordulások közül az új, illetve revízió alá vett fajokon kívül (III.5.2.) vizsgálta a betlehemi (Penn., USA) allanitot (1864), a wolfsbergi (Németo.) antimonitot (1865), a utahi (USA) azuritot (Franzenauval, 1879/84), az ichinokawai (Japán) antimonitot (1883), a kresevói (Bosznia) auripigmentet és realgárt (1883), burmai nefriteket és jadeiteket (1883, 1897), megtalálta a pszeudobrookitot a Vezúv láváján és ennek kapcsán először választotta a jóval később meghatározott szerkezeti cellával egyező kristálytani felállítást (1888); víztiszta szfaleritet említett a svédországi Mossgruvfanból (1888).