Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

III. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA ÉS A TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANI LEXIKONOK FÉNYKORA (az 1840/50-es évek fordulójától az 1910/20-as évek fordulójáig)

III. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA ÉS A TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANI LEXIKONOK FÉNYKORA (az 1840/50-es évek fordulójától az 1910/20-as évek fordulójáig) A tárgyalt korszak határait részben a politikai történelem eseményei jelölik ki, amelyek azonban lényegében egybeesnek a tudományfejlődés korszakváltásaival. Az előző periódust a mineralógia oldaláról az utolsó „régimódi" topografikus ásványtan (Ackner: Mineralogie Siebenbürgens, 1847-55) megjelenésével zártuk. A történelem határkőnek az 1848/49-es forradalom és szabadságharcot tekinti, mely bukásában is a polgári állam létrejöttéhez vezetett. A következő hetven év a hazai mineralógiában a modern tudomány kibontakozását, ezen belül a leíró ásványtanban a kristálymorfológiai irányzat egyeduralmát, illetve a topografikus ásványtanban a lexikális összegzések (Zepharovich, Tóth, Koch) korát hozta. A korszak végét a történelem oldaláról a „történelmi Magyarország" összeomlása jelenti (1918-21), mely - a számtalan közvetett negatív hatás mellett - a klasszikus ásványlelőhelyek elvesztése révén a magyar ásványtant közvetlenül, alapjaiban rendítette meg. A tudomány oldaláról Krenner és Semsey halála (1920 és 1923) a kristályalaktani iskola fénykorának végét, és a gyűjteményi, valamint kutatásfinanszírozás szük esztendeinek kezdetét jelzi. A hét évtized során tapasztalható fejlődés határozottan kétlépcsős. Az 1850-60-as években mintegy a hamu alatt izzó parázs a kiegyezés után lobbant lángra, és a magyar ásványtan aranykoraként számon tartott félévszázadot eredményezte.

1 Az eseményeket részletesebben áttekintve azt láthatjuk, hogy a reformkor utolsó évtizedében mutatkozó fejlődés (amelynek két említésre méltó eseménye a Királyi Magyar Természettudományi Társulat [KMTT] és benne az ásványtani szakosztály megalakulása, 1841; illetve a selmeci akadémia ásványtan-földtan-őslénytan tanszékének létrehozása volt, 1843), a szabadságharc bukása után ugyan osztrák gyámkodás alatt - vagy éppen osztrák kormányzati intézkedés jóvoltából -, de lassan tovább erősödött (önálló ásványtani tanszék létrehozatala a pesti egyetemen, 1849; középiskolai reform, benne az önálló ásványtanoktatással, 1849; a Magyarhoni Földtani Társulat tényleges megalakulása, 1850). 1860 politikai félfordulata újabb előrelépést hozott (Szabó József visszakerülése a pesti egyetemre; az Akadémiának a természettudomány erősödését hozó reformja, a természettudományos akadémiai kiadványok megindulása). Végül a folyamatot a kiegyezés utáni 5-10 esztendő tetőzte be (a Magyar Királyi Földtani Intézet megalakulása, 1869; a Természettudományi Közlöny megjelenése, 1869; az önálló Ásvány-Ős lénytár létrehozatala a Nemzeti Múzeumban, 1870; a Földtani Közlöny megindulása, 1871; a műegyetem reformja, 1871; a selmeci akadémia reformja, 1872; a kolozsvári egyetem megalapítása - ásvány- és földtani tanszékkel -, 1872). A századfordulóra a fejlődésnek a kiegyezés körüli években felhalmozott tartalékai kimerültek, a lendület némiképp kifulladt, és a növekedés konszolidálódott.

2 Ez részben a szakmai elit elöregedésének is következménye lehetett: az ásványtani és általában a 1 A vadászi szakaszolás szerint (pl. Vadász, 1942, 1950b) ez volt a magyar földtan történetének romantikus időszaka. 2 Mai szemmel nézve tragikomikusnak tűnik, hogy éppen az 1950-es években értékelték úgy a Szabó halála (1894) utáni korszakot, hogy akkor „lassanként mindinkább idegen és egyoldalú provinciális szellem érvényesült" (Szádeczky-Kardoss, 1955: 259).