Papp Gábor szerk.: A dunabogdányi Csódi-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 6. Miskolc, 1999)

Kőbányászat és kőfaragás Dunabogdányban (Hála József)

26 Hála J. 8. ábra. Bányamunkások egy csoportja 1939-ben (reprodukció: Pellérdy L.-né) Fig. 8. A group of quarrymen in 1939 (reproduction: Mrs. Pellérdy) Munka a kőbányában A dunabogdányi kőbányák sokáig nem tartoztak Magyarország korszerű üzemei közé. Jugovics Lajos 1962-ben azt írta, hogy „a termelés módja a régi..", sőt még egy 1964-ben megjelent könyvben is a következőket olvashatjuk: „A dunabogdányi bányák kevésbé gépesítettek, zúzójuk nincs" (Schafarzik et al, 1964). Az 1970-es évek elején 170 munkásból 50 még kézi erővel és eszközökkel dolgozott (I. Sándor, 1973). A kő kitermelését a kőfejtők végezték. A jövesztés az emlékezettel elérhető időben robbantással történt, amelyet a robbantómesterek irányítottak. A robbanóanyag részére szükséges lyukat a. fúrósok készítették, az 1930-as évek elejéig kizárólag kézi erővel és eszközökkel. Az említett időponttól kezdve már légfúrói is használtak e célra (Csillag & Vass, 1967), de a kézifúrás is még sokáig fennmaradt, egészen az 1940es évek végéig. A falból kirobbantott kőtömböket a hasítok (szintén kézi erővel és eszközökkel) készítették elő és szállították a hasítványt platós kocsival a riccereknek, akik a bányákban, a sínek mellett, az 1950-es évektől pedig a bányákon kívül, az ún. kőfaragótelepen, bódékban készítették a különféle faragványokat, elsősorban az útburkolati köveket (9. ábra). Az utóbbiak közül a nagykocka és a kiskocka volt a legfontosabb, az előbbit mindig kézi erővel és eszközökkel, az utóbbit 1956-tól kiskővágó-gép ékkel csinálták.