Papp Gábor szerk.: A dunabogdányi Csódi-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 6. Miskolc, 1999)

Kőbányászat és kőfaragás Dunabogdányban (Hála József)

18 Hála J. zad elején a gróf Zichy család birtokolta, később a királyi koronabirtok része lett és az óbudai koronauradalomhoz tartozott (Galgóczy, 1876-1877; Borovszky, é. n., I. k.). Dunabogdány a XX. század második feléig megőrizte német nemzetiségű és római katolikus vallású többségét, valamint sajátos német, rajnai frank-dunai bajor nyelvjárását (Hutterer, 1960; 1973). A település lakói a XVIII-XIX. században elsősorban szőlő- és gyümölcstermesztésből éltek. A falut 1793-ban felkereső angol tudós, Robert Townson a helyi bort „nagyon savanyú"-nak, illetve „rossz"-nak ítélte (Townson, 1797), más szerzők viszont elismerőleg szóltak róla. Vályi András írta 1796-ban: „... jó bora elég van, 's leg inkább Mosonyban, és Óváron szokták eladni". A XIX. századi források is a szőlő- és gyümölcstermesztés fontosságáról tudósítanak. Pl.: „Lakosai szorgalmas szőlőmívesek, 's évenként mintegy 20,000 akó nagy becsű vörös és fejér bort termesztenek." (Fényes, 1843); „Szőlőhegye roppant és sok vörös és fejér bort terem, s ez igen becses minőségű, azért innen távol vidékekről is vetetnek vesszők." (Fényes, 1851); ,,A' lakosság fő élelmi keresete a' Szőllőmüvelés." (1864-es adat, 1.: Pesty, 1984); „..jó és gazdag szőlőjéről s vörös boráról nevezetes." (Kenessey, 1867). Galgóczy Károly szerint a termesztett szőlőfajok közül különösen a nagy és leves szemű bogdányi dinka volt nevezetes, amely nem erős, de kellemes illatú, „kedves" asztali bort adott. A gyümölcsök közül főként a korai cseresznye és a kajszibarack tette messze földön híressé a falu nevét (Galgóczy, 1876-1877; 1879). A dunabogdányi szőlő, gyümölcs és bor az ország távoli vidékeire is eljutott, a fő felvevőpiac azonban Pest volt, ahová a Dunán, hajóval szállították árujukat (Fényes, 1843; A. P, 1874; Galgóczy, 1876-1877; 1879). A falu egyik legjobb szőlő- és gyümölcstermő területe a Csódi-hegy volt, amelyről Fényes Elek a következőket írta 1843-ban: ,,A' tótfalusi szőlőhegygyei szomszédos Schody hegye, mely egészen magában áll, 's teke formára magasan felnyúlik, közel 200 lábnyi magasságra szinte szőlőtőkékkel van beültetve, 's igen nemes bort ád; de az a' különös, hogy majd minden esztendőben elveri a' jég, holott a' többi hegyek sértetlenül maradnak." A XIX. század közepén a Csódi-hegyen kőbányát nyitottak, ami új korszak kezdetét jelentette Dunabogdány lakóinak életében. A hegy első kőbányájáról Bergman József bíró és Fabó János jegyző az alábbiakat írta Pesty Frigyesnek 1864. február 4-én: „.. megjegyeztetik, hogy az úgynevezett Schódi szöllő hegy alatt egy nagyobb szerű kőbánya létezik, mellyben az úgy nevezett Irotván kövek nagy mennyiségben készíttetnek, és Pestre szálitatnak, az üzleti forgás ezen kőbányában 50,000 frt körül van, Pest városa bírja bérbe a' kor. Uradalomtól." (Pesty, 1984). Hamarosan több újabb kőbánya létesült a hegyen, amelynek arculata a fenti sorok papírra vetése után egy évtizeddel teljesen átalakult: „Van itt végre több kőbánya, különösen a kup alakulag a Duna parton emelkedő Csódi-hegyben, amely utszakövezeti trachytot is szolgáltat. Ez előtt a Csódi-hegy termetté a határban a legnemesebb bort, mely lábától, derekán felül szőlőtőkékkel volt beültetve, most is szőlő lepi ezt még; de részint mert ezt a jég legjobban járja, mig a többi hegyeket (Cseperi és Svábhegy) sokkal inkább megkíméli, részint mert könnyen hozzáférhető tömör kő van benne, ujabb időben itt sok szőlő kipusztult és kőbányává fordittatott." (Galgóczy, 1876-1877). Bár a szőlő- és gyümölcstermesztés, valamint -kereskedelem fontossága a XX. század első felében is megmaradt (a bogdányi fekete cseresznye, a barack, az eper és a málna