Papp Gábor szerk.: A dunabogdányi Csódi-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 6. Miskolc, 1999)

Kőbányászat és kőfaragás Dunabogdányban (Hála József)

Kőbányászat és kőfaragás Dunabogdányban 19 nem csak Budapesten volt keresett árucikk, hanem pl. Bécs piacain is), a falu lakóinak fó' megélhetési forrása a XIX. század utolsó harmadától a kőbányászat és -feldolgozás lett. A XX. század első évtizedeiben megjelent kiadványokban már a következőket olvashatjuk a településről: „...lakói szőllő- és gyümölcstenyésztéssel és főleg kőbányászattal foglalkoznak" (RNL, 1912); „...gyümölcs- és szőlőtermelésből, de leginkább kőfejtésből élnek" (Barcza & Thirring, 1919); „lakói nagyrészben szegény bányamunkások" (T. Szabó, 1931). A kőbányák Dunabogdányban, jelenlegi ismereteink szerint, a XIX-XX. században tíz kőbánya működött, ebből kilenc a Csódi-hegyen. Az utóbbiak közül ötöt a hegy földtani felépítését tüzetesen vizsgáló Koch Antal is tanulmányozhatott 1871-ben (Koch, 1871a; 1871b; 1872; 1877). A tizedik, a Sóslejtői-bányában, amely a kisoroszi révvel szemközti Sós-oldalon lévő legelőn a XIX-XX. század fordulóján üzemelt, andezittufát fejtettek. Az építőanyagot szolgáltató kőzetet századunk elején (1911-ig) a Roheim Károly és Fiai nevű budapesti cég bérelte a tulajdonosoktól, Dunabogdány zselléreitől (A Duna..., 1917). A Csódi-hegyen az egykori kilencből ma hét bánya található. A századforduló idején a hegy nyugati oldalán működött két kőfejtő, az 1885-ben megnyílt Zeller-féle bánya (Schafarzik, 1904) és az ugyanabban az időben üzemelt Flóris-bánya már nincs meg. A bányákat az utóbbi időben római számokkal jelölik, de a bogdányiak ma is emlékeznek a régi elnevezésekre és emlegetik azokat (1. ábra). A ma is meglévő bányákat a következőkben mutatjuk be. Alsó-bánya (ma: l-es bánya) 1860-ban nyitották meg (Schafarzik, 1904) és a kezdetektől állami tulajdonban volt. Ez a Csódi-hegy folyamatosan leghosszabb ideje üzemelő bányája, ma is működik (2-3. ábra). Fennállása során az államkincstár „házilag kezelte" (A Duna..., 1917), századunk első felében a Magyar Királyi Kincstári Kőbányakezelőséghez (Visegrád és Dunabogdány) tartozott (Borovszky, é. n., II. k.), de időnként bérbe is adták, mint pl. az 1880-as években Wallenfeld Károlynak (Gesell & Schafarzik, 1885). A második világháború végén már csak ez, és a Bán-bánya működött, de addigra az utóbbinak a nagy része is állami tulajdonba került. A második világháború után, 1948-ig a Volt Kincstári Kőbányakezelőség üzemeltette. 1948-1949-től, a magánkőbányák államosításától kezdve sorsa hosszú időre öszszefonódott a többi magyarországi nagy kőbányáéval: a többszöri átszervezés következtében különböző vállalatokhoz és minisztériumokhoz (1949-1951: Kőbányaipari Nemzeti Vállalat, majd Kőbányaipari Vállalat, felügyelte a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium X. Főosztálya; 1951-1952: Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium XIV. Kő- és Kavicsbányászati Főosztálya; 1952-1953: Építőanyagipari Minisztérium 3. Igazgatósága; 1953-1963: Építésügyi Minisztérium; 1963-1965: Kő- és Kavicsipari Tröszt) tartozott és azoknak egyik üzemeként működött különféle neveken (a magyar kőbányaipar újabb kori átszervezéseiről 1. pl.: Benedek, 1970; Kassai, 1970; Szentmártony, 1973).