Papp Gábor szerk.: A dunabogdányi Csódi-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 6. Miskolc, 1999)

Bevezetés (Papp Gábor, Szakáll Sándor, Weiszburg Tamás és Fehér Béla)

A dunabogdányi Csódi-hegy ásványai 1 1 Mindezen ásványok az 1840-es évek óta folyó nagyüzemi kőbányászatnak köszönhetően kerültek és kerülnek ma is napvilágra. A kőfejtők a XIX. század utolsó harmadának gazdasági fejlődése nyomán élték első virágkorukat. Ugyanekkor jelentek meg az első alapvető földtani leírások Koch Antal tollából, ő ismerte fel a hegy lakkolit mivoltát. A lelőhely fő ásványtani nevezetességeit jelentő zeolitok, illetve a kalcit előfordulásáról ugyanő, valamint Szabó József és Schafarzik Ferenc számolt be az 1870-80-as években. A Csódi-hegyi analcim, kabazit és sztilbit Carl Hintze klasszikus kézikönyvének (Handbuch der Mineralogie) a szilikátásványokat ismertető kötetébe (1897) is bekerült, így a lelőhely külföldön is ismertnek volt mondható. Itt említjük meg, hogy a Csódi-hegyi fakolitot megemlíti a híres Dana-féle ásványtan - csak a legnevesebb ásványlelőhelyek felsorolására szorítkozó - legújabb kiadása is (Gaines et al, 1997). A klasszikus leírások után közel ötven évig csak szórványos ásvány- és kristálytani adatok láttak napvilágot, mígnem Reichert Róbert és Erdélyi János 1934-ben részletes - külföldön is közzétett - tanulmányt szentelt a Csódi-hegyi zeolitoknak és kalcitnak. Schafarzik főként kéziratos írásait követően szintén 1934-ben jelent meg egy korszerű kőzettani ismertetés is Vendl Aladár és Takáts Tibor munkájaként. Méhes Kálmán 1942-es disszertációja a földtani és rétegtani viszonyok további tisztázásához járult hozzá. A lelőhely iránt az 1950/60-as évek fordulóján élénkült fel rövid időre az ásványtani érdeklődés, amikor Erdélyi János és munkatársai leírtak innen egy brucitos-szerpentines paragenezist, és benne egy újnak vélt ásványfajt, a „hidroantigorit"-ot. Azóta ismét csak szórványos közlések jelentek meg, így Pécsiné Donath Éva az 1965-ben a kabazitról és a sztilbitről, Passaglia (1970) a kabazitról közölt adatokat, Buda György 1966-ban a kőzetalkotó plagioklászokat ismertette részletesen, Jánossy és munkatársai (1987) pedig stelleritnek minősítették a korábban gömbös sztilbitként ismert zeolitot. A területre vonatkozó földtani, különösen a vulkanológiai és geokronológiai ismeretek az 1970-80-as években a Magyar Állami Földtani Intézet visegrádi-hegységi kutatásai nyomán jelentősen bővültek (Ballá Zoltán, Balogh Kadosa, Korpás László, Mártonné Szalay Emőke és mások munkái). E kötetben a dunabogdányi kőbányászat és kőfaragás történetének bemutatását követően először a Csódi-hegy és környéke földtanát foglaljuk össze a legújabb kutatások fényében. Ezután az ásványoknak „otthont adó" kőzet kőzettani és geokémiai jellemzőire, valamint keletkezésére vonatkozó új eredményeket mutatjuk be. E tanulmány egyik újdonsága, hogy az eddig hagyományosan andezitnek tekintett kőzet a kőzetkémai osztályozásnak megfelelően tulajdonképpen dácit. A kőzetalkotó ásványként előforduló gránátot ismertető cikk vezet át az ásványtani írásokhoz. Az ásványtársulásokat a fentebb vázolt genetikai sorrendnek megfelelően mutatjuk be. Először részletesen tárgyaljuk az alig ismert szerpentines zárványokat, ásványaik közül kiemelve a Csódi-hegyről leírt „hidroantigorit"-ot. A kőzet üregeiben kivált paragenezis tagjai közül sorrendben először bemutatjuk az eddig kevés figyelmet kapott hipotermás ásványokat. A korábbi ismeretek összefoglalásán túlmenően számos új adatot közlünk a zeolitokra és a kalcitra vonatkozóan is. Önálló cikk foglalkozik az egyes zeolitokat kísérő sajátos agyagásvánnyal, egy vasdús szaponittal. (Az epigén ásványokat e cikk