Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az esztramos-hegyi kalcitképződmények genetikája (Várhegyi Győző)

egyensúlyi állapothoz (kiválás-oldódás, párolgás-kondenzáció) közeli helyzetére pedig a romboéderlapok megjelenése utal (minél nagyobb az átmérő, annál inkább eltér a körszelvénytől). A körülmények bármely megváltozása véget vet az egykristály növekedésének: a sztalaktit fél oldalán (4. ábra, középen) polikristályos fehér bevonat keletkezhet (egyoldalú, párolgásból származó nagy túltelítettség); vagy a sztalaktit vastagodása közben a kalcit tökéletes hasadása (a főromboéder síkjai) mentén saját tömegének tehetetlensége miatt letörhet, vagy az egykristály-sztalagmitot víz lepheti el, melyből víz alatti polikristályos kalcitkristály-köpeny nőheti be a cseppkövet. Az egykristály-képződmények keletkezési helyei a viszonylag kisméretű és zárt üregek lehetnek, melyekben a nagyobb külső (zárt) környezet pufferoló hatása biztosítja az egykristály képződés feltételeit. A tér kis méretére utal az a körülmény, hogy a lehasadt egykristály-sztalaktitok lehullva nem törtek el (kis esési magasság), és később azokat víz alatti kalcitképződmények borították be. Mivel a szüntelenül változó környezetben az állandósultsági állapot csak rövid ideig maradhat fenn, az egykristályképződmények aránylag kis méretűek lehetnek. 3. Borsókövek (popcorn, azaz „pattogatott kukorica ") és koralloidok A magyar borsókő elnevezés nem egyértelmű, a barlangok (és üregek) falán a légtérből keletkező és gyakran korallszerűen elágazó fürtösen gömbös-szőlőded képződményeket, továbbá a sűrű csepegéssel erősen bolygatott kis tócsákban vagy áramló vízben keletkező gyöngyöket (pizolitok, oolitok) egyaránt borsókőnek nevezik. Minthogy az esztramosi kőfejtő üregeiben gyöngyökkel egyszer sem találkoztam, a borsókő nevet a falakon és egyéb alakzatokon sűrűn egymás mellett képződő bogyószerű képződmények jelölésére használom (1. ábra). A koralloid elnevezést a szőlőszem-bogyó jellegűektől eltérő, inkább hosszirányú nyúlványokkal bíró, „korallszerűen" szétágazó képződményekre tartom fenn (5. ábra). A vízszint alatt keletkező és általában látható méretű kristályokból álló képződményeket (a keletkezés eltérő mechanizmusa miatt) „krisztalloktit" néven külön alfejezetben tárgyalom. A borsókő az Esztramoson tipikus légtéri képződmény. Nagy összefüggő felületeket borít be, az egyes szemek vagy bogyók mérete mm-től néhány cm nagyságrendig változhat. A bogyók lehetnek gömb alakúak vagy megnyúltak (csipkebogyó vagy som alakúak), a falhoz általában vékonyabb nyakrésszel kapcsolódnak (szemben a krisztalloktitokkal, melyeknek bogyószemei elvékonyodás nélkül tömören egymásra rakódnak). Színük sokféle lehet: fehér, világos okker, citromsárga, narancssárga, barna, vörösbarna. A bogyószemek felülete általában bársonyos, fénytelen, amit a borsókövet alkotó apró kalcitromboéderek fényszórása okoz (6. ábra). Nagyon gyakori, hogy a bogyók színe eltér a nyakrészétől, általában a bogyók sötétebb színűek, az elkeskenyedő nyakrészek világosak és sok esetben fehérek. Képződésük a falakat bevonó vékony vízfilmnek köszönhető. A vízfilm keletkezését sokféle tényező hatásának tulajdonítják (Forti&Hill, 1986): a) vízszivárgás a falon és a már meglévő porózus szövetű borsókőben; b) vékony vízfilm áramlása a fal egyenetlenségei felett; c) csepegő víz szétfreccsenése; d) a víz felfelé mozgása a mélyedések falának alsó részén, kapillárishatás révén; e) vízkondenzáció; f) aeroszolos hatás.