Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

A TÁJ ÉS A TÁJFORMÁLÓ EMBER - SZILÁGYI MIKLÓS: Szempontok a „régi vizes világ" mellékes haszonvételeinek néprajzi vizsgálatához - A teknősbéka és a kecskebéka

e mocsári terméket, majd arról értesít, hogy 1827. évi piaci helypénz tarifái között is felbukkan: „Egy zsák Teknős békától, melly árulásra kitétetik Váltó Tzédulában 3 kr." Általánosító megállapítása azonban függetlennek látszik ezektől az adalékoktól - mintha a helyi történeti emlékezetben gyökerezne. Eszerint: a pákászok feladata volt a teknősbéka-fogás; nincs nyoma, hogy „népünk" ette volna, az „úri rendnek" viszont kedvenc eledele volt, s ezért „vendégfogadókban, úri háztartásokban moslékon, savón hizlalták a teknősbékát."

2

2 A Duna mentéről és a Dunántúlról feltűnően ritkán emlegetik a teknősbéka fogását és fogyasztását - az említések vagy az egyházi, illetve főúri rendhez tartozók körében a 18. században jellemző volt kedveltségét sejtetik (Balatonmellék),

2

3 vagy egykori piaci árusítására utalnak (Győr - Szigetköz),

2

4 vagy a „népi" teknősbéka-fogyasztás határozott tagadását fogalmazzák meg.

2

5 A teknősbéka-fogyasztás 20. századi „utóéletére" vannak ugyan kétségbevonhatatlan bizonyítékok: - olykor etnográfus szerzők is emlegetik, hogy szerepelt a teknősbéka az exkluzív vendéglők étlapján, s egy-egy budapesti vendéglőnek távoli vidékekről is voltak beszállítói,

2

6 - ha nem is gyakran, de a 20. század második felében kiadott speciális szakácskönyvekben is fel-feltűnik teknősbékából készült étel-féle receptje.

2

7 Ennek ellenére nincsenek érdemleges adataink fogásának (a halászattal lényegileg megegyező vagy attól különböző?) módszereiről. Ami annak a közvetett bizonyítékaként értelmezhető, hogy a teknősbéka-fogás a 20. század közepére-második felére annyira a vízi haszonvételek perifériájára sodródott, hogy a legkörültekintőbb etnográfusok is figyelmen kívül hagyhatónak ítélték a recens gyakorlat vizsgálatát - Solymos Ede, a dunai halászat monográfusa pl. csak a gyöngyház gombok készítésére alkalmas „békateknő" - mint halászati melléktermék - hasznosítását tartotta érdemesnek regisztrálni.

2

8 3. A katona- vagy kecskebéka (Rana esculenta) hátsó combjának a paraszti konyhán való hasznosítása - Gunda Béla általánosítása szerint

2

9 - „helyenként a Tiszántúlon ismert. Valószínű, hogy itt sem régi, mert a 18-19. századi irodalom nem tud róla." Ez az általánosítás (melyhez hozzá kell tennem: archivális forrásból származó adat sincs 18-19. századi fogyasztásáról: nem tartozott az úrbéres szolgálmányok közé) alighanem csak Ecsedi Istvánnak a Tiszántúlra-Közép-Tisza vidékére vonatkozó, közelebbről nem lokalizált adatközlésén alapszik,

3

0 nem kellően megalapozott. Ecsedi közlése szerint a halászok veraével és merettyűve,I,

3

1 a békászok vízben lebegtetett horoggal, illetve egy hosszú rúdra szerelt, hegyes-éles szögekkel kivert deszkadarabbal, a csintalankodó gyermekek pedig kákából sebtében megkötött szák-formájú békamerettyűvel szokták fogni 22 Bálint 1977. 156. 23 Vajkai 1964. 62. 24 Timaffy 1980. 34. 25 Bödei 1943. 89. 26 Ecsedi 1934. 244., Tálasi 1977. 162., Solymos 2007. 134. 27 Tolnay 1983. 371-372. - Más szakácskönyvet idéz: Solymos 2007. 134. 28 Solymos 2005. 274. 29 Gunda 1977a. 239. 30 Ecsedi 1934. 242-245. 31 A verse - mint vesszőből vagy hálóból között rekesztő halászati eszköz - a varsa szinonimája, a merettyii a horgászok merítő .szá/rjával azonos emelőháló-féle - vö. Ecsedi 1934. 147-157, 185-189. 584