Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

TÖRTÉNETI FORRÁSOK NÉPRAJZI ÉRTELMEZÉSÉNEK LEHETŐSÉGEI - VERES LÁSZLÓ: Comenius Janua Linguae Latinae Reserata Aurea... című munkája magyar nyelvű fordításának néprajzi vonatkozásai

Comenius munkájában Az házról és annak részeiről szóló fejezet összességében a korabeli Európa polgárosultabb rétegeinek lakóházairól szóló leírás. E levelecskében számunkra az a lényeges, hogy a fordító, Szilágyi Benjámin István milyen magyar vonásokat, esetleg paraszti sajátosságokat szőtt be fordításába. A fordítás szerint a lakóépületekre általánosan jellemző volt a tornác, ahonnan a házba „kortzogtass, zörgesis". Mivel a bejárati ajtók kisméretűek voltak, a belépéskor a küszöb és a szemöldökfa mindennapi akadályt jelentett: „lábadat a' küszöbhöz meg ne üssed, avagy botránkoztasd, föl-emeld és hogy fejedet a' felső küszöbhöz ne tsapjad, avagy belé ne üssed, erezd le (botsásd alá), hajtsd meg" [XLIX. 541.]. A házba belépve egyik oldalra nyílt a szoba, a „füjtő-ház". Az ablakok üvegből és fából voltak. Rostélyosak, vagy gádorosok. A szoba padlózata földes volt, „tömő fával (fa kossal)" tömített. A szoba legbecsesebb bútorzatai „(marháknak) tartására bé fogadó (enyésztő, tartó) és el-röjtő helyek vannak, ládák, ládátskák, almáriomok, vak ablakok, pótzok, szökrények, iskatulák és iskatulátskák: edgy helyből másban által hordozni valók penig, karban öltő kosárok, két fülű kosárok (kazupok), koborok, szironybol font szatyrok, tanisztrák, avagy tarisznyák." A szobával szemben helyezkedett el az ún. ágyasház. Az ágy lényegében lábakon álló keret volt, amelybe gyékényt, vagy szalmát terítettek. Ezt „pokrótzok (lasnakok), leplek és tsergék" borították. Szilágyi a párnát „donyhá"-nak is nevezi, amelyben toll volt, a paplan pedig gyapjúval tömött takarót jelölt nála. Szilágyi véleménye szerint a háló berendezései közé tartozott alkalmanként a nyoszolya is „szúnyog hálóckal (superlátockal), ágy eleiben függesztett kárpitockal a' dellyesti avagy dél után való lehanyatlásért (nyugovásért)" [L1I. 570-574.]. A Janua lingvae Latinae referata aurea... című nyelvkönyv utolsó néprajzi szempontból érdekes fejezete a társadalmi kapcsolatokat, mindenekelőtt a rokonsági kapcsolatokat bemutató rész. Ennek a levelecskének a tartalmára tulajdonképpen az általánosítások a jellemzőek. A fejezet érdekessége azonban az, hogy néhol a bonyolult rokonsági kapcsolatokat Szilágyi magyar kifejezésekkel oldja, értelmezi. Használja az ipa és a napa kifejezést azokra akik „fiát vagy lányát elházasototta"-k. Aki a lányt elvette az a vő, aki férjhez ment, az a meny. A süv a férjnek öccse, vagy bátya. Az ő „ángyát", „atyafia feleségét" és a „nénye avagy bátya feleségét hívják" szoléllya-nak. Az egy ágból, nemzetségből valók esetében az öcs, a báty, a nénje és a húga kifejezések illőek. Nagyon érdekes az a fordítási rész, amely szerint ,,a'jobb atya (ősöd) és jobb anya (üköd)" a vér szerinti apát és anyát, vagyis az édesapát és édesanyát jelöli. Szilágyi szerint „az ősöd attya üköd annya, ősöd öreg apja és üköd öreg anya, ősöd apjának ösi, üköd anyának üki: a' mi ezen föllyül vagyon eleinknek hívjuk" [LVI. 601.]. Szilágyi Benjámin István néprajzi adatainak kigyűjtésével és bemutatásával az volt a célunk, hogy rávilágítsunk a 17. századi nyelvkönyvek, szótárak néprajzi forrás jelentőségére. Nyilvánvaló, hogy a jövőben Szilágyi Benjámin István adatait össze kell vetnünk a korszak nyelvkönyveivel és ezek után eldönthető, hogy Szilágyi a kor szokásaitól eltérően mekkora szabadsággal végezte a fordítást? Néprajzi terminológiái már korábban szerepeltek-e más szótárakban, vagy pedig újszerűek? Az előbbiekből következően a rövid dolgozatot a problémafelvetés eszközének tekinthetjük. 464