Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

MIGRÁCIÓ - TÁJI KAPCSOLATOK - VOIGT VILMOS: Tetraptichon. A tizenkét ünnep és a négy Istenszülő tiszteletének fémikonjai

Tetraptichon. A tizenkét ünnep és a négy Istenszülő tiszteletének fémikonjai VOIGT VILMOS Szerencsére az utóbbi évtizedekben több alkalommal foglalkoztak nálunk is az újkori orosz egyházi művészet méltán csodált és világhírű alkotásaival: az öntött bronzlap-ikonokkal. Ezek ugyanúgy ikonok, mint a festett alkotások, pár sajátos vonást mégis megkülönböztethetünk. Bizonyos középkori (és nemcsak orosz) előzmények után főként a 17. századtól sok száz (elsősorban pravoszláv kolostori vagy ezekkel szoros kapcsolatban álló) műhelyben sok ezren készítettek sokszázezer ilyen ikont, sokmilliónyi vevő számára; a szinte körömnyi nagyságúaktól kezdve egészen a majd méteres keresztekig vagy az összeforrasztott ikon-kompozíciókig. Nemcsak egyszínű fémöntvények ezek, hanem szinte elterjedésük óta egy- vagy többszínű zománcdíszítést is alkalmaztak. A társadalom legszegényebb és leggazdagabb köreiben is használták ezeket. A kisebbeket nyakban viselték, a nagyobbak afféle házioltárként működtek, a kisebb vagy összehajtható fém-ikonokat maguk nevezik „úti ikon"-nak, utalva arra, hogy a tulajdonosaik rövidebb-hosszabb utazásaik során sem váltak meg tőlük. Minthogy a templomokban amúgy is ott vannak az ikonok, ott ritkábban voltak láthatók. Gyakran említik, hogy a temetőkben a sírokra is helyeztek ilyen személyes ikonokat, nyilván az egyszerűbbeket, olcsóbbakat. A halotton vagy rajta hagyták a testén viselt fémikont, vagy egyszerűbb darabot tettek mellé. Az igazán kis darabokból szinte szórtak a sírba. Már a gyermekek is kaptak kis, testen hordozható ikonokat. Hogy ezek közül éppen a fémből öntöttek miért váltak olyannyira népszerűvé -jól sejthetjük. A vallásos és világi ékszerhordásnak ma is a maradandó ötvösmunkák a legelterjedtebb megoldásai. A fém nemcsak minden templomi művészet legmegbecsültebb anyaga, hanem, a pravoszláv egyházakban egyébként is szokás még a teljesen megfestett fa-ikonokra is fém-borítót (okiad) helyezni, amelyeken csak a fejnek, a kéznek és a lábfejnek hagynak a láthatást lehetővé tevő kivágást. Az ilyen fedő fémlapok sem mindig ezüstből készültek, gyakori a réz használata. A réz és a bronz a kegytárgyak készítésekor is a legkedveltebb fémek közé számított. Az orosz fémikonok története szigorúan követi a társadalom történetét: például a fegyvergyártáshoz szükséges fémszükséglet miatt a cárok olykor megtiltják nemcsak a harangok, hanem még a fémikonok öntését is. A kommunizmus idején hivatalosan alig lehetett ilyen ikonokhoz hozzájutni, viszont „áruk" sem volt. Most annál több helyen kapható méregdrága, igen gyakran nem is eredeti, olcsó, utánzásos fémikon. Már a 19. század végétől orosz és külföldi gyűjtők pompás kollekciókat halmoztak fel. Ezeket olykor kiállításokon, vagy katalógusszerű kiadványokból lehetett megismerni. A nemzetközi műkereskedelem külön ága foglalkozik velük. Újabban a nagy orosz múzeumok (Moszkva, Szentpétervár, Kijev, stb.) kiállításain, kiadványaiban is hozzáférhetők. Szakértői becslések szerint a moszkvai múzeumokban több ezer, Novgorodban több mint 800, Jaroszlavlban mintegy 725, Kijevben több mint 300 fémikont őriznek, és további más 414