Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

MIGRÁCIÓ - TÁJI KAPCSOLATOK - Sz. TÓTH JUDIT: A pilisi szlovák falvak árucseréje

érintette. Rendszerint három gazda (család) üzemeltetett egy mészkemencét. A mészkövet a kőbányákból szerezték be, gyakran maguk fejtették, vagy ingyen gyűjtötték az erdőn a szedelékkövet. A fát téli erdei munkával biztosították, vagy vették. Mindig más család égetett. Egy kemencéből egy-egy kocsi (kb. 15 q) mész jutott, amit mindenki maga értékesített, rögtön a kiszedés után. A mésszel való kereskedelemben nem szerepelt közvetítő személy. Csak egy-egy szegényebb fuvaros volt, aki felvásárolta - a főleg gyerekek által - a salakdombról összeszedett mészdarabokat. A fuvarosok egyedül, vagy nagyobb fiúgyermekkel indultak útnak, aki őrizte az árut és segített a rakodásban. Mielőtt az udvarból elindultak, az ostornyéllel keresztet rajzoltak a lovak elé, Isten áldását kérve útjukra. Eleimet és abrakot vittek magukkal, ha elfogyott, vettek vagy cseréltek. Naponta legfeljebb 50 km-t haladtak. A lovakat háromszor etették és többször itatták, az útvonalon megszokott megállóhelyeik voltak. A szántói fuvarosok Pilisvörösváron át indultak. Legalább két kocsi ment együtt, mert a vörösvári hegyre két ló nem bírta felhúzni a rakományt. A négy lóval előbb az egyik kocsit húzták fel, majd visszamentek a másikért. Állandó megállóhelyük volt Vörösváron a Szam kocsma, a téglagyárnál a Szan>as kocsma, vagy Héberger kocsmája az óbudai temetőnél. A szentkereszti fás- vagy meszes tótok útvonala Pomázon vezetett át. A harmincas évektől a Belovitzer vendéglő volt a beszálló helyük, udvarán szekérszínnel, istállóval, abrakkal. Olykor még a vámpénzt is megelőlegezte a kocsmáros. Az árut eladva hazafelé fizették ki a tartozást, de fával, mésszel is fizettek. (Némelyik kocsma udvarán meszesgödör volt e célra.) Ilyen beszálló hely volt délebbre Soroksáron és Erzsébeten több kocsma. Távolabbi településekre érve rendszerint házaknál szálltak meg, egy-egy vödör meszet hagytak fizetségül. A vendéglő, kocsma nemcsak pihenőhely volt, hanem az információcsere, az üzletszerzés, vagy üzletkötés helyszíne. A vevők a kocsmárostól érdeklődtek és rajtuk keresztül „rendelték meg" a meszet, a tűzifát. Az utcán hangosan kiabálva kínálták portékájukat - meszet, vápno, kólichl - attól függően, hogy magyar, szlovák vagy német nemzetiségű településen jártak. Húzós mérleggel, vödörben mérték az árut meszeléshez az asszonyoknak, permetezéshez a Duna-Tisza közi szőlősgazdáknak.

6 Gyakran cserélték is az árut, attól függően, milyen vidéken jártak: gabonára, kukoricára 1:1 arányban, de a háború utáni cserevilágban hozták, ami beszerezhető volt. A homoki bornak hordót vittek magukkal. A meszesek pénzért vettek dinnyét, amivel otthon kereskedtek. A szentkereszti meszesek fuvaroztak Esztergom és Dorog felé, illetve Soroksár, Alsónémedi környékére, és a Duna-Tisza közén egészen Kalocsáig, Bajáig. A szántóiak a Csepelszigetre, Tolna, Somogy megyébe, a Duna mentén Kalocsa környékére, a Jászságba. A vállalkozás éltetője a fuvarozás. Nemcsak az értékesítés, hanem a kő és a tüzelőanyag hordásának is feltétele volt. A harmincas-negyvenes években még előfordult ökrös fogat, de a lovas kocsi volt a jellemző, két lóval, szügyhámmal. Az ötvenes években a gazdáknak a lovak, fogatok nagy részét be kellett szolgáltatniuk a SZEFU számára. Ez visszavetette a meszeseket; két embernek kellett összeállnia egy fuvarhoz, amin kevés volt a haszon. Forradalmi változást hozott a mészégetésben a széntüzelésre való áttérés,

7 az útépítés, a közlekedés fejlődése. A kereslet nőtt, az építkezések fellendülésével soha nem 6 Szőnyi 2001. 75. A mészégetéssel, kereskedelemmel kapcsolatos adatokat Szőnyi József írásából és szóbeli közléséből merítettem. 7 Az első széntüzelésű kemence 1937-38 körül kezdett működni, de csak a hatvanas évektől lett általános. A makadámút 1951 -ben épült meg Szentkereszt és Pomáz, Pilisszentlászló és Szentendre között. 359