Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)
GAZDASÁGTÖRTÉNET - Takács Péter: Adalékok Zemplén megye lakosságának sóellátásához a 18. század utolsó harmadában
val a földúton csak-csak eldöcögött a két ökör vontatta, a mezei termények betakarítására alkalmas parasztszekér is. Fel-felbaktattak Rónaszékre, Bustyaházára, Aknaszlatinára, Aknasuhatagra a sziklás, zápor mosta hegyi utakon kevés gabonával, lefelé pedig az azért kapott sóval nyikorogtak hazafelé. A raktárakat azonban többnyire fuvarozásból élő, jó készületi), vasráfos kerékkel rendelkező zsellérek töltötték fel. Az ő szekereikre 15-18-20 bécsi mázsa kocka vagy hordós só is terhelhető volt, nem roppantak össze a hegyi utakon. Ha a „sóhordásra" nem akadt elegendő vállalkozó, a Kincstár parancsára a vármegye kirendelte a gyatra parasztszekereket is. A sóraktárak ugyanis ember- és állategészségügyi okokból nem maradhattak üresen. Sót fuvarozni azonban csak nyáron lehetett. Olyankor, amikor a tavaszi hóolvadás zúdulásai már a sík vidéki árterületeken pangtak és langyosodtak, és a folyók sodró rohanásai alábbhagytak. Olyankor, amikor a vendégmarasztaló sarak felszáradtak, és a kátyúkban nem ragadtak be a négy-hat ökörrel is mozdíthatatlan szekerek, és nem törtek pozdorjává a kerekek. Télen az állatot és embert kínzó hidegen kívül - a kiszámíthatatlan utak mellett - visszariasztották a sófuvarozókat a szánkóval járható utaktól is az éhesen kószáló vadak, a falkában zsákmányra leső farkasok. Meg kell említenünk, hogy Zemplén vármegye lakosainak sóellátásában a tokaji és tárkányi sóház mellett 1572-től fontos szerepet játszott a Sáros vármegyei Sóvár is. Itt 1572 és 1752 között bányászták a sót. 1752 februárjában azonban a föld alatti sóaknákat elöntötte a víz. Ekkortól Sóváron - a bányászok megélhetését és a környék lakóinak sóval való ellátását biztosítandó - a só lepárlásával, étkezési só előállításával foglalatoskodtak. 7 Tették ezt Zemplén vármegye lakosainak az előnyére is. Sóvár ugyanis az Eperjes-Tőketerebes-Ungvár-Beregszász országos útvonalhoz közel feküdt. Eperjestől nem messzebb egy kis magyar mérföldnél. Mai mértékkel két kilométernyire. 8 Mint fonálra a gyöngyszemeket szorgos menyecskekéz, úgy fűzte fel a történelem erre a „kora újkori sztrádára" azokat a mezővárosokat, amelyeknek legfontosabb szerepkörük a regionális munkamegosztás termékeinek a közvetítése volt egy megélhetés-centrikus társadalomban. Mellékesen a haszonorientált kereskedők anyagi gyarapodásához is mozgásteret biztosítottak. Kiemelkedő szerepe volt ezeknek a mezővárosoknak abban is, hogy az úri, szabad és szolganépek és a háziállataik - lovak, szarvasmarhák, j uhok, kecskék, sertések is időben és kellő mennyiségben sóhoz jussanak. Ahhoz, hogy a 18. század második felében Zemplén vármegye 26 mezővárosának 9 piacain, vásárain, patikáiban és szaporodó számú szatócsboltjaiban 1 0 fontszámra bárki sót vásárolhasson, a Sáros megyei Sóvár, és a már említett nagytárkányi és tokaji sóraktár mellett szükség volt Nagymihály, Tőketerebes. Homonna és Sztropkó négy-négyezer bécsi mázsa só tárolására alkalmas raktáraira is. Zemplén megye egyesztendei sósziikséglete Akiknek a 18. században kötelességük volt, és felelősséggel is tartoztak Zemplénnek a sószükségletét biztosítani - a kincstári tisztviselők és a vármegyei tisztikar -, azoknak 7 Fényes 1851. 8 Bácskai-Nagy 1984. 61-88. 9 Danyi-Dávid 1960. Zemplén megye. 10 Takács-Udvari, 1989. 371
