Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)

KÉZMŰVESSÉG - IPARTÖRTÉNET - Rémiás Tibor: Bodnár-céhlevelek a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményében

Bodnár-céhlevelek a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményében RÉMIÁS TIBOR Bodnárcéhek Északkelet-Magyarországon A magyar nyelv már a 13-15. századtól háromféle elnevezést használt a fa tárolóedényeket készítő kézművesek megnevezésére. Ahogy a forrásokból (nem kevésbé a vizsgált céhlevelekből) jól nyomon követhető, ezeket a kézműveseket a Hegyalján és Kassa környékén gyakrabban bodnároknak, ritkábban, valamint az idő előrehaladtával egyre inkább kádároknak nevezték, míg Miskolcon és környékén a pintér elnevezés volt használatosabb (a bodnár megnevezéssel párhuzamosan). A szőlő feldolgozására és a bor tárolására szolgáló edényeken kívül azonban számtalan egyéb dongákból összeállított terméke volt a bodnármestereknek, így árukészletük kiterjedt a káposztás, uborkás hordóktól, az itatóvödröktől, a serfőzőedényeken, a serhütő kádakon, az öntözőkannákon, a vajnak való vannákon/vannácskákon, a vajköpülőkön, a fejősajtárokon, a csapszékeken, a mosogatódézsákon, a fürdőkádakon, a halszállító hordókon, a mézes tonnákon, a túrósés sózódézsákon, a mosásnál használt szapulósajtárokon, a lúgzókádacskákon át - hogy csak a legismertebbeket említsük a tizedet és a kilencedet mérő edényekig, sőt a lőporos hordókig. Azt se feledjük, hogy a 17. század végéig a mi homo fabereink a fadongás tárolóedényeket nem vasabronccsal erősítették meg, hanem a dongákat mogyoró-, nyírvagy fűzfavesszőkkel kötötték össze. A hagyományos és a Felföldön oly népszerű gönci hordók az 1830-as évek közepéig faabronccsal készültek. A Hegyalján a borkereskedelem hordószükséglete is tetemes volt, ha abból a tényből indulunk ki, hogy a bort, itthon és külföldön egyaránt, évszázadokon keresztül hordóstól adták-vették. A Felföldön a bodnárcéhek alakításában a szabad királyi városok jártak az élen: Eperjes (1475), Kisszeben (1526) és Kassa (1641?), s vonzáskörzetükben csak a 17. századtól alakultak önálló társulatok; Késmárk (1609), Lőcse (1625), Bártfa (1637), Rozsnyó (1641), Miskolc (1736), Rimaszombat (18. sz.), a XVI szepességi város (1777). A zempléni borvidéken a bodnármesterek a 18. század végére tudtak önállósodni és céheket alapítani, kikerülvén a felföldi szabad királyi városok hegemóniája alól: Sárospatak (1779), Tállya (1802), Mád (1813), Bodrogkeresztúr (1815), Tokaj (1816), Abaújszántó (1818) és Tarcal (1825). Tény azonban, hogy a céhekbe nem tömörülő uradalmi, konvenciós vagy várbéli bodnármesterek is jelentős munkát végeztek, termékeiket főként a Hegyalján terítették, de áruik az abaúji, a borsodi, a gömöri, a tornai, a zempléni borvidékeken, sőt az attól távolabbi területeken is megjelentek a kereskedelemben.

1 Az északkeleti régió (tágabban a Felföld keleti része) bodnárcéhei gazdag tárgyi és írásos örökséget hagyományoztak, amelyből jelen tanulmány csupán a Herman Ottó Múzeumban őrzött 19. századi bodnár-céhleveleket közli, illetve elemzi. A múzeum jogelődje, a Borsod-Miskolci Múzeum az 1930-as években szerezte meg a miskolci bodnárI Rémiás 2006. 65-66. 137