Bellák Gábor - Dicső Ágnes: Az öreg halász. Csontváryról tényszerűen - a talányos mű restaurálása kapcsán (Miskolc, 2017)
Csontváry és a portré Csontváry nem volt portréfestő. Az életműben alig fordulnak elő arcképek, s azok is inkább a festői pálya kezdeti éveiben. A Wirthmüller Mihályt ábrázoló szénrajzon kívül ugyanakkor, 1894 tavaszi napjaiban több hasonló méretű és technikájú portrérajzot is készített. Ezek a müncheni modellekről készült rajzok mégis többek, mint egyszerű tanulmányok. A fejrajzokra ugyanis Csontváry mind ráírta a modellek nevét is. Igazi, individualizált és drámai erejű arcok ezek a müncheni tanulmányok. Nem véletlen, hogy miközben Csontváry szinte teljesen mellőzte az olajjal festett portrékat a kiállításain, ezeket a szénrajzokat mind az 1907-es párizsi, mind az 1908-as Iparcsarnok-beli, mind pedig az 1910-es József műegyetemi kiállításain bemutatta, sőt az 1910-re tervezett berlini kiállításának anyagába is fölvette őket. Ezeken kívül soha nem állított ki portrékat. Sem az önarcképét, sem az 1894 körüli években festett arcképeket, s ahogyan a többit, úgy az Öreg halászt sem. Egyetlen kivételes eset volt csupán, 1908-ban a városligeti Iparcsarnokban rendezett kiállításán, ahol az akkoriban készült Marokkói tanítót mutatta be Egy marokkói ember címen. A látogató, ki akkoriban betévedt Csontváry kiállítására, egyetlen festett portréval találkozhatott, s ez a Marokkói tanító volt. Mai szóval úgy is mondhatnánk, hogy az a kép volt a kiállítás arca. Aki el akarta képzelni azoknak a furcsa, hatalmas méretű képeknek az alkotóját maga előtt, csupán a marokkói tanító hasonlóképpen igéző és talányos tekintetű arcára hagyatkozhatott. Az volt „Csontváry arca”, s nemcsak mint egyedüli portré, hanem azért is, mert valóban a művész arcvonásait ismerhettük föl benne. (2. kép) Csontváry büszke volt müncheni arcképtanulmányaira, ahogyan azt önéletrajzában is olvashattuk. Büszke volt arra, hogy a természet utáni rajzolásban ilyen tökélyre jutott. Festőként azonban az ő igazi problémája az úgynevezett napút-festészet volt. Hogy mi is az a napút-festészet, az még Csontvárynál sem teljesen világos. írásai alapján ugyanis a napút lehetett téma, motívum, szín, árnyalat, távlat, ami ráadásul olykor még a pleinair fogalmával is keveredett. Csontváry maga sem használta ezt következetesen, de az bizonyos, hogy a napút-festészet igazi műfaja mégiscsak a tájkép volt. Csontváry legnagyobb, legjelentősebb, önmaga által is a legmagasabbra értékelt alkotásai csaknem mind tájképek voltak: a Baalbek, A taorminaigörög színház romjai vagy a Nagy-Tarpatak a Tátrában. Ha nem is tudjuk tisztán, hogy mi is az a napút-festészet, azt talán egészen pontosan érezhetjük, hogy nem a portré műfaja az, amelyben a napút-problematika igazi kérdései fölvethetők. Talán ez is oka lehet annak, hogy Csontváry kevés portrét festett, s amit festett, azt is jobbára Cácsra száműzte. 10
