Fehér Béla (szerk.): Az ásványok vonzásában, Tanulmányok a 60 éves Szakáll Sándor tiszteletére (Miskolc, 2014)
Kecskeméti Tibor: A 60 éves Szakáll Sándor köszöntése
A 60 éves Szakáll Sándor köszöntése 7 A 60 éves Szakáll Sándor köszöntése Az 1970-es évek végén a Magyarhoni Földtani Társulat egy szakülése után Székyné Fux Vilma, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem ásványtan professzora jelezte: van egy kitűnő tanítványa, aki megszállott módon szereti és gyűjti az ásványokat. De nem csak szereti, hanem ismeri is azokat. Jól áttekinti az ásványrendszertant, sőt a topográfiai ásványtant is átlagon felül birtokolja. Ideális mineralógus lehetne belőle egy múzeumban, ezért mint múzeumi szakfelügyelőnek figyelmembe ajánlja végzős fizika-kémia szakos tanárjelöltjét. Felírtam Szakáll Sándor nevét — mert róla volt szó! — és elérhetőségét, hogy alkalom adtán tudjam valamelyik vidéki múzeumnak ajánlani. Az idő tájt jutott egy nagyobb épülethez a szakfelügyeleti illetékességembe tartozó miskolci Herman Ottó Múzeum. Ez lehetőséget adott volna, hogy a biológiai mellé egy ásvány-kőzettani kollekcióval gyarapítsák a Múzeum természettudományi gyűjteményét. A nagyobb épület jelentős területgyarapodást jelentett a Múzeum számára, melynek fenntartására több, ún. technikai státust is adott a fenntartó Megyei Tanács. Szabadfalvi József megyei múzeumigazgatónak jeleztem: itt az alkalom, hogy a státusgyarapodást kihasználva létesítsenek egy mineralógus-muzeológus álláshelyet, melyre nekem van is egy kitűnő referenciákkal rendelkező jelöltem. Több sikertelen státuskérő kísérlet után meghallgatást kértünk a Megyei Tanács művelődési ügyekért felelős alelnökétől, Bujdos Istvántól egy technikai státusnak muzeológiai státussá átminősítésére. „Megvizsgáljuk, mit tehetünk” - mondta az alelnök, s türelmet kért. Pár hét múlva megkaptuk az átminősítés engedélyezését, így már nem volt akadálya, hogy Szakáll Sándor a Herman Ottó Múzeum ásványtanos muzeológusa legyen. S ezzel elkezdődött egy mindennapi és nem mindennapi szakmai életút! Már az indulás sem volt mindennapi. Megvált kvalitásos példányokat tartalmazó saját gyűjteményétől, átadta a Múzeumnak. Ez lett az addig csak néhány esztramosi cseppkőből álló ásvány-kőzettani gyűjtemény alapja. A következő lépésként felvette tapasztalatszerzés céljából a kapcsolatot az ásványtani gyűjteményekkel rendelkező múzeumok, elsősorban a budapesti Természettudományi Múzeum Ásvány- és Kőzettára, valamint az egyetemek ásványtani és kőzettani tanszékei munkatársaival (közülük a múzeista Papp Gábor és az egyetemi oktató Weiszburg Tamás nevét feltétlen ki kell emelni, hiszen innentől ered hármójuk mindmáig tartó erős és produktív szakmai együttműködése, ami szintén nem mindennapi dolog!). Megtekintette és áttanulmányozta e gyűjteményeket. A már egyetemi évei alatt megismert és a szakma iránt elkötelezett gyűjtő társaival megalakította az Ásványgyűjtők Körét (ez alakult át 1990-ben a mindmáig elevenen működő Magyar Minerofil Társasággá). A Kör tagjainak segítségével intenzív országos gyűjtést indított. Ennek az volt a célja, hogy legyen Magyarországon egy olyan ásványgyűjtemény, melyben a hazánkban előforduló ásványok minél teljesebben vannak képviselve, s hogy ez az ásványgyűjtemény a Herman Ottó Múzeumban legyen. E célkitűzés szerencsésen találkozott a Központi Földtani Hivatal akkori törekvéseivel, mely hosszú távú kutatási szerződés keretében támogatta a hazai ásványtársulások minél teljesebb begyűjtését. Szakáll Sándor létrehozta az ún. területfelelős rendszert; minden hegységünkben volt egy-két megbízottja, akik megadott terv szerint járták a terület régi és új feltárásait, az információkat és a mintákat eljuttatták a Herman Ottó Múzeumba. E gyűjteményezés során átlagosan évi
