Fehér Béla (szerk.): Az ásványok vonzásában, Tanulmányok a 60 éves Szakáll Sándor tiszteletére (Miskolc, 2014)
Kozák Miklós - Rózsa Péter - McIntosh Richard William - Papp István - Mocsár-Vámos Mariann - Plásztán József: A miskolci Avas-domb őskori kőipara és földtani környezete
A miskolci Avas-domb őskori kőipara és földtani környezete 141 rozsdazsinóros homokos agyag zöldesbama márgás agyag andezittufa, felső pad 10 cm 28 cm 30 cm Az Avas geológiájával évtizedekig nem foglalkozott senki. A felszín közeli avasi képződményeket a Miskolc bel- és külterületeire 1969-1978 között folytatott építésföldtani térképezés érintette, de 8-10 m-nél mélyebbre alig jutott le fúrás (Juhász, 1978). E munka avasi lapjának térképmagyarázójában szerepel először hidrokvarcit helyett a limnokvarcit megnevezés, amit sajnos a régészek nem vettek át, hidrokvarcitként nevesítik, holott itt felszálló hévizes oldatok által kovával átitatott mellékkőzet, vagy meredek dőlésű telér- kvarc nem fordul elő, csupán rétegesen települt üledékes lerakódások. Ezt követően a mérnökgeológiai munkákban részt vett Molnámé Hajdú Katalin geológus állította össze a földtanilag talán legteljesebb Avas leírást A Miskolci Avas c. monografikus kiadvány fejezeteként (Dobrossy, 1993, 53-68. oldal). Mivel mintavételi helyeket, pontokat nem jelölt meg, ezért a szarmatára vonatkozó litológiai és mineralógiai anyag- vizsgálati eredmények nem követhetők nyomon, ha azonosítani akaijuk a képződményeket. Lényeges megállapítása azonban, hogy a rétegsor túlnyomó részét folyóvízi és terresztris képződménynek tartja, beleértve a hévforrásból származtatott „kvarcitokat” és édesvízinek a mészkövek anyagát. A régészeti munkák során feltárt kőeszközök és változó méretű darabokban, blokkokban kifejtett, de megmunkálatlan nyersanyagok anyaga a közlések többségében úgy szerepel, mint hidrokvarcit, de említnek még kevés fehérpatinás szarukövet, fehérpatinás tűzkövet, hamuszürke kalcedont (Tóth, 1975; Simán, 1978-1979b). Ringer Árpád a Tűzköves lelőhely feltárásai alapján a padosán megjelenő kovaanyagot szintén hidrokvarcitnak nevezi, melyet alul és felül opálréteg fog közre. Leírásában kétféle fejtési módról beszél. A „hideg technika” lényege, hogy az őskori bányászok nagyméretű kvarcit ütőkövekkel leverték a pad felszínéről az opálos burkot és az így kinyert kvarcitot alkalmas méretű darabokra tördelték a megmunkáláshoz. A másik, ún. „meleg eljárás” során homokot szórtak a pad tetejére, majd ezen tüzelve „hőkezelték” a kőzetet, amely így ütőkővel könnyebben törhetővé vált, miközben az opálos burok lepattogzott róla a hevítéskor. Véleményünk szerint a hevítéses módszert valószínűleg kombinálhatták hideg vizes locsolással, ami a pad anyagának feldarabolódását is elősegítette, ahogy például az ókori aranyos kvarctelérek fejtéskor Erdélyben a rómaiak, másutt más népek is eljártak (lásd Benke & Reményi, 1996), s e módszer kezdetei a régmúlt homályába vesznek. Ringer a „hőkezelt” anyagú eszközöket kalcedonnak nevezi, miközben a nyersanyagra továbbra is az opál bevonatú hidrokvarcit megnevezést használja (Ringer, 2003), majd egy következő munkában azt írja, hogy ősünk „a tízezer éveket átívelő időtartamban, tűz segítségével végezte az ún. jövesztéses kovakő-fejtést, s egyúttal hőkezelte a kalcedont és hidrokvarcitot. A kovakő szerkezete így elveszítette kristályvíz-tartalmát...” (Ringer, 2006). Az opálon kívül más kvarcféléknek, így a kriptokristályos kalcedonoknak sincs kristályvize. Érdemes lenne az avason is alkalmazni az archeometriai módszereket. Hartai Éva és Szakáll Sándor - sajnos csak egy rövid közleményben - adta közre a limnokvarcit-rétegek korszerű és valós mineralógiai leírását, mely szerint szarmata pirok- lasztikus és homokos-agyagos rétegek felső szintjeiben fordulnak elő az édesvízi mészkő- és kovarétegek. A kovarétegeket korábban limnokvarcitként azonosító közlemény (Juhász,
