Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)

CSERJÉS Katalin: MÚZEUMPEDAGÓGIA A FELSŐOKTATÁSBAN ÉS A KÖZMŰVELŐDÉSBEN. ANDRAGÓGIAI (ESET)-TANULMÁNYOK

254 I. ORSZÁGOS MÚZEUMANDRAGÓGIAI KONFERENCIA nézve, Szeged—Vásárhelyről álproblémának érzem: „Szó, szó, szó...!" (Hamlettal syóha). Messze vagyunk a felhígulástól, mikor a befogadás sem történt még meg. Ez utóbbit (a kortárs művészet befogásának lehetségességét) érzem fő kérdésnek; megoldási javaslataim nincsenek, csak puhatolózásaim. A kortárs, radikálisan kísérletező művészet minden kétséget kizáróan létezik, jelen van, mind több fórumon, intézményben követel helyet, ez még itt, vidéken (Szeged—Hódmezővásárhely) is látszik. A közönség azonban alapvetően konzervatív. Vagy sznob, azaz úgy hiszi, ért mindent, s ettől modern. Vagy bizonytalan, s még ez a legjobb. A látogatók még mindig és mindörökre a márványfehérségű, eleven fényű krizantémot csudálják a vásznon, amint megcsillan és legurulni készül szirmairól a vízcsepp. És valóban: mivel tud szolgálni ehhez képest a kortárs kísérletező? Elveszi a cselekményt, a kivehető figurát, elveszi a „szépséget", az „érthetőséget". Végül elvész az is, amit korábban „művészetként" írhattunk körül. Viszont az is kétségtelen, hogy ha valaki makacs állhatatossággal jár az alternatív tárlatokra, s egy idő után vissza akar térni a krizantémokhoz, nem fog neki maradéktalanul sikerülni. A kortárs művészet felforgat, az idegekig, velőig nyúl. (Minden nagy művészet felforgat, az idegekig, velőig nyúl. A kortárs művészet így, mindenestül: „nagy" művészet. Hibás következtetés.) 2. Magyarázat („múzeumpedagógiai munka") nélkül egyszerűen lehetetlen megérteni e szélsőséges, kaleidoszkópikus valamit, ami a kortárs művészet. Kalauz nélkül bársony labirintusában elbizonytalanodik, eltéved az utazó. Éppen ellenkezőleg. Felesleges minden didaxis, nem kell magyarázat, ami mindig belemagyarázattá válik végül. A mű nyitott; az interpretáció szabad. Az interpretáció magányos tevékenység, és „a kulcs mindig a recepción van"

5. De egyedül veszem át ezt a kulcsot. 3. Van, aki azt szereti, ha mesélnek neki a műtárgy keletkezéséről, a szerzőről, műhelytitkokról; s végül mesélnek neki magáról a műtárgyról is. Elmesélik, miről szól. Van, aki azt szereti, ha turistaként áldozhat a művészet oltárán, s nagy külföldi múzeumok (monstre hazai tárlatok) belépőjét mondhatja magáénak. Van, aki örül, ha rajztanára kimozdítja őt az iskolapadból, s a napfényes utcákon át egy múzeumba kerülvén, végre békét hagy néki az oktatás. Van, akinek az okoz örömet, ha ünnepnapon, barátnéját karon fogva betérhet egy frekventált múzeumba, e kiemelt helyre, a szépnek tudott tárgyak őrzőhelyére (tudjuk, gettójába is). Van, aki a megnyitókat szereti... S „végül valahol van valaki"

6, aki egy belső parancsnak engedelmeskedve, sürgető kívánságát követve magányosan igyekszik a múzeumba: rendszeresen, szórványosan vagy rapszodikusan. Akárhogyan is történjék a találkozás a kortárs művészettel, egy bizonyosnak látszik: elengedhetetlen, hogy ott legyen, és minél többet legyen ott a látogató ezek között a műtárgyak között. Hogy megszokja őket. Megszokja szívni a levegőjüket, 5 K talált mondatot Szilasi László kollégámtól vettem, egy Esterházy Péterről értekező tanulmányából; Szilasi viszont Szirák Pétert nevezi meg e mag-mondat fel-találójaként. 6 A. RIMBAUD: Gyerekkor-3.