Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)
Matyó tájnyelv
érvényesül. Míg azonban a szláv nyelvekben, különösen az oroszban, minden mássalhangzót lehet lágyítani, a magyarban (a köznyelvben is) csak az 1, n, t és d lágy párja fordul elő: ly, ny, ty és gy alakban. A palócban (s így a matyóban is) ugyanez a helyzet, de sokkal gyakoribb, mint a köznyelvben, még pedig tipikusan és szabályszerűen majdnem kizárólag csak a j-hez legközelebb ákó i előtt, s akkor is inkább csak képzőkben és ragokban, szótőben ritkán: ennyi, fekünnyi, ölyi, ütyi, kövezsgyi, Vargányi; de tik, kla, dícsk, tanít, sőt Kati (pedig itt kicsinyítő képzőről van szó). Szórványosan persze nemcsak képzőkben és ragokban, hanem szótövekben és nemcsak i hang előtt is előfordulhat jésítés: tyűkör, térgy, nyő (növekszik), lyuk, lyány, Lyukács, gyió, gyiák. S megint ennek az ekenkezője is: fenëget, imëlëg (émelyeg), mënetke (menyét); ingen, gëhënna, gënge (ez utóbbiak különösen érdekesek, mert nem a szabályos d-gy, hanem g-gy megfelelés van bennük). Másik, szintén a palóc nyelvjárásra jellemző tulaj donság, hogy mind a köznyelvi, mind a saját jésítésű ly hangot eredeti 1—j formájában ejtik (mint a szláv nyelvekben), nem pedig j-nek. A matyó származású embereknek tehát nem okoz helyeskási problémát, melyik szót kjük j-vel s melyiket ly-lyel, mert az ő ejtésében vkágosan elkülönül a kettő, vagy legalábbis jól emlékszik még a különbségre, ha saját ejtésében le is szokott már a megkülönböztetésről. Ez a megkülönböztetés ugyanis ma már eltűnőben van, de a vizsgált korszakban (20-as, 30-as évek) még általános volt. így a mai 60—70 éveseknél még jól megfigyelhető. A tájnyelv legfeltűnőbb, legszívósabb, ma is jól megfigyelhető tulajdonsága azonban, hogy mássalhangzók hasonulásával, egybeolvadásával vagy éppen elhagyásával mindenképp könmnavé, kényelmessé, szinte már hanyaggá igyekszik tenni a beszédet. Különösen a folyékony 1 marad el, ritkábban az r hasonul, különösen az l-hez, s a jelenség megint csak elsősorban a ragokban jelentkezik. Ez természetesen általános köznyelvi jelenség is (vót, fót hátán fót, mér stb.), de a matyóságban mértéktelenül éltek s élnek még ma is a könnyítéssel: széső, mónár, szaka, bőcső, tőgyfa, kőt béles, szá (szál), szé (szél). Érdekes analógiás hatás: tó — tolat, mint: szá — szálat. Mint mondtam, ragokban még gyakoribb: aggyá, vótá, ménné; beszé, taná; odaki, idebe; koUát, saUó, tako, vándokó; párásság (parasztság: pedig ez a gyűjtőnév igazán újsütetű). Még érdekesebb, amikor kifejezésekben jelentkezik: tarhadd, ugol lë (ugorj le!), főmmé (fogd meg!), nem menü (nem megyünk). A szóvégi mássalkangzó igen gyakran hasonul a következő szó kezdő mássalhangzójához. Ilyen mondat például: Fommemmá eszt a készszá cigaritát, mk rágyútok a harmagyikra! (Fogd meg már ezt a két szál cigarettát, míg rágyújtok a harmadikra!) — Kés sütesz szalonna mëg ëc cipó (Két sütet szalonna meg egy cipó). — S mindezt a legnagyobb kényelemmel, jól megnyújtva, szinte
