Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)
Matyó tájnyelv
megnyomva a hosszú vagy meghosszabbodott mássalhangzókat. Itt említjük meg a hangátvetést, mert ez is a könnyebbséget szolgálja: cutat (meat), kelebi (kebele: az ing mekső öble), terenyi (tenyere, de tenyérnyi értelemben is), korëlya. Sokszor érdekes analógiás hatásokkal és naiv kikövetkeztetéssel is találkozunk itt: csalánt > csanak > csanát, s ebből elvonva az alanyeset: csana (csanával). Ugyanígy: kanált > kanát, tehát az alanyeset: kana (kanával). Végül emktsük még meg az idegen szavaknak a köznyelvben is megfigyelhető, de itt fokozott mértékben feképő ejtéskönnyítő módjait: soróf, dorót, gáréta, palajbász, Kkisztus, Kkistony (pedig az utóbbi gyakori családnév itt), katula, párga, széttkincsérez (trancskoz, de itt elprédál értelemben), esráng, ëskola, galárizs, tiglinc, tirimflyis (strimfk), pkiccol, vadrát (kvadrát), sibri (serbk). A hiátust, hangrést igen gyakran j-vel, ritkábban h-val szüntetik meg: híjjába, fijam, ihed, sihet, Gyihenes (Dienes). Máskor viszont a meglévő köznyelvi j-t is elhagyják: toás, baúsz, baos, Laos, hait, sőt kyen nevet is hakottam: Hülyeankó (Hülye Jankó, persze csak süket volt szegény, de ez rajta ragadt). A köznyelvben újabban egyre inkább megfigyelhető mássalhangzórövidüléssel szemben (szeb, születet, it-ot: megintcsak Pestről indult, de már régen, mert olyan pestieknél is megfigyelem, akik évtizedek óta élnek Mezőkövesden) itt gondosan őrzik a régebbi nyelv hosszú mássalhangzóit, jelesül a határozott névelő esetében: af fiú, aly lyány. Vörösmarty még így is kt: Hol vagyon, a'ki merész ajakát...? Ugyanígy képzőkben és ragokban is gyakori a mássalhangzó megnyúlása: esső, erőssenn (de: szívesenn és nem szivessen, mint a pestiek), utánna, előrre, lessz, ëggyetem. Ugyanitt emkthetjük meg a t- és v-tövek kopását, összeolvadását a múlt időben: üttem, vettem, köttem (ütöttem, vetettem, kötöttem), eut, itt, hitt (evett, ivott, hívott). A hangrend tiszteletben tartása különösen olyan összetételekben figyelhető meg, amelyekben az összetétel tagjai már elhomályosultak: fejel (fejalj, párna), aladólyány, honvédok, Naggyor Marci (Nagy-György Márton), de régebben egyszerű szavakban is: tamplom, heptyike (hektika). Az alaktani sajátosságok közül a legérdekesebbeket az igeragozásban és a határozóragokban találjuk. Különös figyelmet érdemelnek azonkívül a bktokos személyragok, ezzel kapcsolatban a szintén személyt kifejező bktokos névmások s maga a személynévmás is. Az igeragozás legérdekesebb jelensége, hogy az ikes és iktelen igék ragozása között teljes és határozott kiegyenlítődés jött létre, részben az ikesek, részben az ikreiének javára. A felszóktó módban minden ige „ikes lett" a harmadik személyben, tehát: ëgyék, igyék, aluggyék; de ugyanakkor: győjjék, mennyek, várjék is. A feltételes mód 3. személyében viszont teljesen eltűnt
