Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Matyó tájnyelv

Matyó tájnyelv Azt hinné az ember, hogy a technika századában, a mai kommunikációs eszközök kereszttüzében, amikor megszűnnek vagy legalábbis hihetetlenül megrövidülnek a távolságok, s elmosódnak az etnikai különbségek — éppen a mi, ekentéteket és távolságokat kiegyenktő gazdasági és kulturáks körülményeink között — legelőször a sajátos népnyelv esik áldozatául a nagy kiegyenktődésnek. Toldy Ferenc már 1844-ben mindenféle tájnyelv közek halálát jósolta, pedig akkor hol volt még a bábek nagy vegyítőedény, a rádió! Es íme, — úgy látszik, a tájnyelv tartja magát legtovább az összes sajátos matyó rekvizítumok közül! A népdal az első vkagkáború alatt és után szenvedte a döntő csapást, elsőnek a lassanként műdaká váló katona dalokban és a háborúval kapcsolatos kuplék és sanzonok országos elterjedése folytán, aztán a háború után ide is betörő nyugati ihletésű tánczenében. Majd a második világháború orkánja a népviseletet törölte le a mezőkövesdi utcáról, s szorította a Matyóház sokszor külföldinek dolgozó etnikai különlegességeinek szűk kereteibe vagy éppen a múzeum poros vitrinjeibe. De a nyelv, a sajátos mezőkövesdi tájnyelv, ma is él, ha nem is olyan gazdag vkágzásban, sőt burjánzásban, mint akár még fél évszázaddal ezelőtt is, sőt magában a matyónak vélt három faluban is megmaradtak bizonyos nyelvi különbségei: így például az egyes magánhangzók ejtésében (Szentistvánon ma is hosszú, nyüt e-t ejtenek a mezőkövesdi zárt é-vel szemben, mely teljesen megegyezik a köznyelvi ejtéssel; Tardon pedig gyengén diftongizálnak, kettős magánhangzókat ejtenek, mint a palócban). Mégis több irányban is bizonyos megszorításokat kek tennünk, ha nyelvi konzervativizmust emlegetünk. Először is: kétségtelenül megvan (s meglehetett már Toldy Ferenc korában is) és egyre erősebben és gyorsabban fog hatni a jövőben az a kiegyenktődési folyamat, melyről Toldy Ferenc beszélt, s melynek gyorsaságát a rádió, a televízió és a könnyű s gyakori közlekedés, helyváltoztatás hármassága napjainkban már a harmadik hatványra emelte. Másodszor: a tájszók jó része a megjelölt tárgyak eltűntével, a sajátos fogalmak elhalványultával természetesen maga is elhal, a nyelvi folyamatok, bizonyos helyzetekhez kapcsolódó szólások, a sajátos gondolkozás tükrei (és így éppen a legérdekesebb tájnyelvi elemek) a változott szociaksta társadalmi viszonyok közt, a sajátos helyi gondolkodás „szociakzálódásával" szükség szerint veszendőbe mennek. Ami tehát megmaradt a tájnyelvből, az külső szemlélő számára leginkább a hangtan területére korlátozódik. S még ez a megákapítás is területileg árnyalható: a nagyközség Mezőkövesd kevesebbet őriz belőle, mint a „fővonalból" kissé kieső Szentistván vagy Tard.