Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Matyó tájnyelv

És még egy megszorítással tartozunk, ami — ha úgy tetszik — ikúziónak tünteti fel a matyó tájnyelv kérdését: a matyóságban — az iskola és a később is folytonosan ható kommunikációs eszközök folyományaképpen — többékevésbé mindenki beszék már a köznyelvet, ha akarja, mindenféle tájnyelvi beütés vagy maradvány nélkül is, sokkal jobban, mint akármelyik palóc vagy akár Debrecen vidéki. S rendszerint így is beszél idegenek között vagy itthon is, nagyobb közösségben. A tájnyelvi sajátosságok érvényesítése tehát ma már mkább csak az otthonra, legfeljebb szűkebb baráti társaságra korlátozódik, afféle tolvajnyelvvé, házi használatra szánt pongyolává lett, abban az értelemben is, hogy — mint később látni fogjuk — kényelmesebb, fesztelenebb, családiasabb legyen. De a matyóság ismeri a ruha formanyelvét (mindig is ez volt legnagyobb művészete), s nyelvében is „kiöltözik", ha a helyzet úgy hozza magával, nemcsak közmagyarrá, hanem — ha kek — akár európaivá is „divatosodik". Mindebből e dolgozat számára egy fontos tanulság adódik. Ha a matyó tájnyelvet lényeges vonásai szerint akarjuk fekajzolni, az nem történhetik a mai nyelvákapot alapján. Vissza kek nyúlnunk a mainál érintetlenebb, mondhatnám szűz áüapotába a nyelvnek, s ha e kor nem is lehet már a század eleje (emlékezetünk addig nem nyúlik vissza, kott források meg nem áknak rendelkezésünkre), legalább a két vüágháború közötti nyelvákapotot kek rögzítenünk; s még ott is elsősorban az akkori idősebbek nyelvhasználatára és nyelvi gondolkozására kek támaszkodnunk. így sok vonást megragadhatunk még a századforduló nyelvi arculatából is, amikor a tájnyelv valóban szűzföld, töretlen parlag volt, érinteden és burjánzó a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Mindezzel azonban nem szakadunk el a jelen ákapottól, hiszen - mint mondottam — e múlt jekegzetes elemei ma is élnek, s a már letűnt elemek fekdézésében is kétségtelenül minden vérbek matyó saját „anya"(legfeljebb „nagyanya"-) nyelvére ismer. Kezdjük a felmérést mi is a hangtani sajátosságokkal. Ezek élnek leginkább (majdnem kizárólag) a ma nyelvi köztudatában, s innen a bonyolultabb nyelvi jelenségek felé vezető út egyre mélyebben hatol be a közek s egyre távolabbi múltba is egyúttal. A matyó tájnyelvben három feltűnő hangtani jenemvonást figyelhetünk meg: a magánhangzók ejtésének szinte szokadan tisztasága Mezőkövesden, a mássalhangzók erős palatalizálása (jésítése, lágyítása) bizonyos esetekben, és végül a kiejtés kényelmére való szokatianul erős törekvés. Mindegyikről külön, részletesebben szólunk. Táj nyelvünk — mind földrajzi, rnind talán etnikai okok folytán is — a palóc nyelvjáráshoz áll legközelebb, annak egyik meUékhajtása, töredéke lehetne. De míg a palóc nyelvjárás legfeltűnőbb tulajdonsága bizonyos magánhangzók ejtésében mutatkozó erős eltérés a köznyelvitől (a rövid, zárt köznyelvi