Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

A parasztregény mint korjelenség

lelkestől. ,,Skok kékének ahhoz, hogy egy hely igazán sajátjává váljék az embernek. Az ember ezzel maga is részévé válik a földnek. „így folyik nemzedékről-nemzedékre a titokzatos egyesülés és a telepes érzi már a biztos harmóniát. Gonosz hatalmak (akiknek előbbrevaló a személyes Isten, mint ez a földmítosz!) ideig-óráig megakaszthatják ezt a misztikus folyamatot, de meg nem állíthatják: a telepes feláldozza magát a „mohos sziklán" a földnek, az áldás megújul és az emberek bacchanákákat rendeznek az eső tiszteletére. Ennél messzebb már nem mehet a parasztregény: nemcsak vüágnézetet formál a föld, hanem szinte tételes vaüássá akar lenni. Az utat láttuk: vüágos és logikus volt a menet, csak éppen itt is az történt, hogy közben a célnál nem tudunk megállni, a lendület ereje mindig tovább visz bennünket a keUeténél — az ekenkező végletbe. Az erős érzelmi áüásfoglalás a lendítőerő, annak szülőanyja pedig az önmaga eken fordult civikzáció. És végre megszólal — az utóbbi években — Franciaország is, igen jeüemző és egyben hozzá méltó módon. Előbb is hakottunk már véleményeket, de azok másfelől indultak el. Mauriac épp az ekenkező utat választotta: az ember nem a föld, hanem az ég felé indul el s ezen az úton mégis a földbe ütközik. A föld a legfőbb akadály az ég felé való emelkedésben: nem lábunk alatt van, a fejünket verjük belé. De Mauriac csak beleütközik a földbe, azonban görcsösen és végzetesen belekapaszkodik a parasztregénynek ma talán Európa-szerte legtermékenyebb, legolvasottabb és legtöbbet vitatott művelője, Giono. Mondjuk meg mindjárt, mi csinált őszinte divatot regényeiből. Giono regényei a legkevésbbé „parasztregények", ő maga — saját életkörülményeinél és hazája szekemi rendeltetésénél fogva — legkevésbbé tud szabadulni a civikzáció hálójából, hát legkétségbeesettebben küzd eUene. Az a romantikus rousseaui folyamat éri el benne a végső határt, melyet a parasztregény történetében mindvégig és egyre erősebben megfigyelhettünk s mely Reymont-nal szemben őt már az ekenkező végletben mutatja. A természettől egyeden alapélményt kap a keshedtgerincü civikzált, kogy „az egész kerek vkágon csak az emberek szomorúak" (Que la joie demeure...). És ebből az alapéknényből szűri le magának a természettől tanult igazságot (azt is a természet nyelvén): „Örömet vetni, meggyökereztetni és elérni, hogy olyan legyen (az ember), mint a zskos mező, millió gyökérrel a földben és milkó levéUel a levegőben. Hogy úgy részt vegyen mindenben, mint a táncoló tenger, a táncoló folyó, a táncoló vér, a táncoló fű, mint ez az egész körbenforgó, táncoló vüág..."

1 A megcsömörlött ember lírai attitűdje ez, végeredményben már semmi köze a parasztsághoz: végtelenül mesterkélt, programszerű. Csak a börtönbe zárt ember sóhajtozik kétségbeesetten nap1 A civilizált ember fáradt szeme végtelen örömök forrására nyílik a természetben s az egész világ egyetlen zengő szimfóniának tűnik fel az örömkeresés bűvöletében (Le chant du monde: „zeng a világ").