Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Ki a „matyó?" Mi a „matyó?"

deti hímzésvilág alakulhatott ki, a nyomokból ítélve, Bogácson és — mondjuk — Mezőszemerén is, s mivel azok is nagy általánosságban katokkus vakásúak voltak, lehettek volna (s talán voltak is) azok is „matyók", csak éppen később ez az elnevezés - már veszítve csúfolódó értelméből —, inkább talán a kézimunkához, hímzéshez tapadt, s így elsősorban a kövesekekre vonatkozott, esedeg még a tardiakra és szentistvániakra (ugyancsak inkább a hímzés miatt), de a bogácsiakról és a szemereiekről — a sajátos hímzésforma elsatnyulásával, vagy eltűnésével — végképp lekopott a név is (még ha megvolt is valamikor). De Mezőkövesd (épp az emktett történelmi-társadalmi okok folytán), mindvégig az élen járt, megtartotta jeüegzetes vonásait, s bár elfogadott hatásokat a szomszédos közösségektől, inkább azok kerültek az ő hatása alá: így lett lassanként többé-kevésbé szerves matyó egység a két legközelebbi (térben és népművészeti törekvésekben egyaránt legközelebbi) szomszédjával, Szentistvánnal és Tarddal. De, hogy önákóságát ma is őrzi, arra érdekes tanúbizonyság a Matyó Házüpari Szövetkezet szentistváni népművészeti részlegének vezetője, aki egy eléje tett hknzésre a következő meghökkentő megjegyzést tette: „Ez a liímzés nem szentistváni, hanem matyó". Viszont, hogy mennyke egy bizonyos hímzésfajta országos, sőt, határokon túk gyűjtő fogakna a matyó hímzés, arra egy másik megjegyzést idézek, melyet a Királyhágón levő rengeteg kézimunkaárus egyikétől haüottam, aki természetesen elsősorban kalotaszegi varrottasokat árult: „Az a másik hímzés ott nem kalotaszegi, kanem — matyó". Hol volt kát itt ebben a valóságos zűrzavarban a megnyugtató magyarázat? Elsősorban természetesen ott, hogy ma, amikor oly nagy vüágszerte az érdeklődés a népművészet, s így a hímzés kánt, s a kommunikáció gyorsasága és könnyűsége miatt szinte elkerülheteden a keveredés, a matyó hímzés is sokszerűbbé válik, különösen, ha meggondoljuk, hogy a fejlődés — nagyon helyesen - nem állt meg a zárt népviseleti egység megszűntével sem. A ma élő hét kövesdi „népművészet mesterének" fantáziája új és új elemekkel gazdagítja a hagyományos matyó elemeket, vagy frissíti fel a régieket. Valahogy úgy kek tehát a dolgot elképzelnünk, mint egy káprázatos gazdagságú és színpompájú népművészeti gúlát, melynek csúcsán változadanul a mezőkövesdi matyó hímzés díszeleg, oldakapjain pedig a tardi és szentistváni hímzés helyezkedik el. Lábjában, részben már a gúla föld alatti alapjaiban, ott lehet a bogácsi vagy szemerei hímzés, és valamelyik sarkában meghúzódhatik akár a királyhágói „matyó" is. A határok mindenütt elmosódnak, de azért a hozzáértő az első pillantásra határozottan el tudja dönteni, hegy egy hímzés feltétlenül matyó (még hozzá mezőkövesdi), nem pedig — mondjuk - kalocsai. Mindaz pedig, ami ennek a népművészeti értéknek alapja volt, a különös, pompakedvelő, magába zárt, önnön szegénységében is büszke, sőt, sokszor hivalkodó vüág immár a múlté. Illetve - szerencsére -, talán csak az