Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Ki a „matyó?" Mi a „matyó?"

belőle, amiért nem is kár. Az ifjabb nemzedéknek, s nem csupán iskolai csoportoknak gyakran kek már elmagyarázni, tövkől-hegyke, a múzeumban, kik voltak azok a summások, s milyen volt az életük. Sokszor akad szemfüles látogató, aki szinte megrökönyödve kérdezi, kik voltak azok a „félkezes" summások, akiket a munkaszerződések folyton emlegetnek. Mindez nagyon jól van így. Valójában a régi hknes-színes, gazdagon pompázó népviselet is a múzeumba szorult, még legfeljebb a Matyó Együttes, vagy a Házkpari Szövetkezet menyecskekórusa öld fel ünnepi „rendezvényeken", vagy idegenforgalmi látványosságként matyó „lakodalmasokon". S talán ez sem baj: hiszen túl drága, sok anyagot igénylő, nagyon munkaigényes és zsúfoltságában nem is mindig lkgiénikus volt, tehát a modern idő sodró lendületét semmiképp sem bkná el. De ami igazi érték volt (és marad benne), a történeti és népművészeti örökség, népi kultúrkincs, amely talán (nézetem szerint) a szomszédos, veszendőbe menő kultúrértékek gyűjtőlencséje is egyúttal, a továbbélő népművészeti törekvéseknek pedig megtermékenyítője, bátorítója, magákoz hasonktója: egyszóval a népi képzelet kifogyhatadan gazdagságát tükröző hímzett mesevüág tovább él, még egyre fejlődik, újabb és újabb alakzatokban, formákban nyer kifejezést, és tör — most már szociaksta akarnunk védő szárnyai alatt, hamisítadanul és feltarthatadanul — a világhk felé. (Matyóföld, 1980. 28-34.)