Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.
Jelentőségük azáltal is hangsúlyt kap, hogy a felvonulás élén haladnak. A törökre, mint az egykori hódítóra leginkább a sárréti és a csongrádi hagyomány emlékeztet. Az utóbbival kapcsolatban arra következtethetünk, hogy a szokásnak az a befejezése, amely szerint a törököket a falun kívülre kergetik, a törökök feletti egykori győzelem kifejezése. Valójában a kunsági lakodalmaknak török alakoskodói is őriznek hasonló vonást, azonban megjelenésükben ma már csak a régi hagyomány alakjait képviselik átalakult funkcióban, amelynél általában a lakodalmi maskarások szerepe lép előtérbe: az álcázott megjelenési lehetőség a lakodalomban, a szórakozás, szórakoztatás, adományszerzés és nem utolsó sorban a táncolási jog megkapása a lakodalomban. A miskolci játékban a török sajátos szerepet kapott. A többnejűség miatt elítélt kakast kell lefejeznie. A több feleséget tartó töröknek ez a szerep a komikus helyzetbe kerülését, a keresztény törvénynek való engedelmességét jelentette. Valójában ez is lehet egyféle kifejezése a török feletti győzelemnek. A magyar nép szokásaiban a török alakjának, szerepének a jellemzéséhez és általános érvényű megállapítások levonásához föltétlenül szükség van az idevonatkozó példák, emlékezések további feltárására. Jelen témánkkal kapcsolatban a bemutatott példák nyomán azonban megállapítható, hogy a török a magyar dramatikus népszokások alakjává vált, olyan maszkos figurává, akitől már sem félni, sem elfutni nem kell, s akin — az egykori nagy ellenségen — jól szórakoztak a lakodalmak és más közösségek résztvevői. Verbuvâtàs a íakodakmban Az alföldi falvak lakodalmaiban rendkívül népszerűek voltak a verbuváló játékok. A verbunkos játékot, a verbuválást — néhol toborzás, katonásdi néven is említik — a lakodalom éjszakáján éjféltájban, többnyire azonban hajnal felé játszották a legények. Ebben a játékban igen fontos szerepe volt a kezdeményezőnek, annak a legénynek, aki verbuvált, aki a huszárkáplár, huszárkapitány, azaz a parancsnok, a vezető tisztjét töltötte be. Gyakran a vőfély vezette a játékot. A verbuváló legény csak az lehetett, aki ismerte a verbunkos szövegét. A vőfély a lakodalom szertartásához tartozó szövegekkel együtt rendszerint a verbunkos versét is megtanulta és így megszervezhette a toborzást. Előfordult azonban, hogy a lakodalomban — vagy más mulatságon — a vőfélyen kívül mások is - pl. akik már voltak vőfélyek - ismerték a verbuválás szövegét és tréfakedvelő emberek voltak - kezdeményezhették a játékot. A tréfás lakodalmi toborzástól az első részletes leírást Szentesi Tóth Kálmán a nagykunsági lakodalmak szokásairól szóló könyvében olvashatjuk, 162 majd pedig Tapp László gyűjtésében a hosszúpályi mulaccságos verbunkos}** Néhány közlés, a játékra, a verbunkos táncra való utalások 164 mellett részletesen Varga Gyula mutatta be bihari gyűjtései alapján a verbuválást 165 és Béres András közölt történeti adatokat. 166 162 Szentesi Tóth Kálmán: i. m. 70—72. 163 Papp IMS^IÓ: Lakodalmi szokások Hosszúpályiban. Táj- és népkutatás a középiskolában. Szerk.: Végh József. Budapest, 1942. 202-204. 164 S^endrey Akos: Makói házassági szokások. Népünk és Nyelvünk, V. 1933. 134—137.; Molnár Balázs: Magyar verbunkos: H. Bodnár Imre közlése. Az Országos Néprajzi Múzeum Adattárának Értesítője, 1952. 1. sz. 38—43.; Morvay Péter. Az egykori verbuválás és régi népi táncaink ismeretéhez. Néprajzi Közlemények, I. 1956. 155-161.; A Magyar Népzene Tára, III/B. Budapest, 1956. 137-138. 165 Varga Gyula; Játékos... i. m. 107-112. 166 Béres András: Verbuválás és egyéb tánctörténeti adatok a XVIII—XIX. századi Bihar megyéből. Ethn., XCL 1980. 422-431.
