Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.

a szöveg szorosan kötött. A játékosnak nincs lehetősége improvizálásra, saját szavai szerint való szövegmondásra. A végszóra pontosan kell a partnernek bekapcsolódni. Mivel cselekmény alig van, szinte minden azon múlik, hogy tökéletes, pontos-e a szövegmondás, az ardkuláció, gesztusok. Ennek a feladatnak csak kiemelkedő képességű szereplők tudnak megfelelni. A játékok már egy generáció után eltűnhetnek a hagyományból, ha nincsenek megfelelő egyedek az átvételre, a továbbvitelre. Az elszigetelődéshez, háttérbe szoruláshoz hozzájárulhatott az is, hogy az alábbi játékokat tartalmukból ítélve valószínűleg nem mutatták be minden lakodalomban. Ez már önmagában szűkebb körre vonta ezeknek a játékoknak az életterét. A mondanivaló tekintetében vizsgáljuk meg ezeket közelebbről. Az első játék szereplője a kanás^ a ga%da és a bojtár. A kanász a pásztorszállásról érkezik és a gazdát éppen egy társaságban, több gazdával együtt borozgatás közben találja. A kanász szolgai illendőséggel lép be, de amint látja a helyzetet nyomban odaved, hogy a kanászról is illő lenne megemlékezni. A gazda dudálásra szólítja a kanászt, de az hevesen tiltakozik, hogy ő szolgáltasson zenét a mulató gazdáknak, sőt fülének lemetszését ígéri annak, aki a dudájához mer nyúlni. A feszültség egyre fokozódik és amikor a gazda a kanászt borral kínálja, az a pásztorok nehéz sorsára tesz utalást és a bort nem fogadja el. Nincs lehetőségük arra, hogy naponként levest egyenek, legfeljebb harmadnaponként van egy kis meleg étel, bor pedig egyáltalában nem jut nekik. Ritkán jutnak szalonnához, többnyire csak száraz kenyeret esznek és a Hortobágy vizéből isznak hozzá. A gazda viszont részegséggel vádolja a kanászt. A kanász erre bosszús lesz és haragjában veréssel fenyegetőzik. Szócsata következik. A gazda megbotoztatással, becsukatással ijeszti a pásztort. Ekkor lép be a bojtár és ezzel a feszültség egy pillanatra megtörik. Nem sokkal azután a konfliktus erősen fokozódik. A bojtár elpanaszolja, hogy a gazda kevés kenyeret és kevés szalonnát küldött. Szerencse, hogy több gazda jelen van, elmondhatja a panaszát, mi az oka annak, hogy elegendő élelmet nem adnak, amit adnak az sem megfelelő, rossz a kenyér, hasaalji a szalonna. Nagy szégyene ez a gazdának. A gazda méltóképpen fel is háborodik és védekezés helyett azzal támadja a pásztorokat, hogy gyenge malacokat vetnek bográcsba, azzal a gazdának nagy kárt tesznek és ezért inkább korbácsot érdemelnének. Legutóbb is kilencet fiadzott egy koca, de már csak öt van alatta. Nyilvánvalóan megették, elajándékozták. Ezzel úgy tűnik, mintha a pásztorok meg lennének szorítva, azonban azok újra a gazdát korholják a nem megfelelő ellátásért, az ételjárandóságuk megcsonkításáért, az e téren tapasztalható nehéz helyzetükért. A vitára a gazda szavai tesznek pontot azzal, hogy a baktert szólítja, vigye el a jöttment bitangfajta pásztorokat az áristomba. A jelenet világosan tükrözi a pásztorok és a gazdák közötti ellentétet. Kifejezésre jut a fogadott pásztor alárendelt szerepe a gazdával szemben. A jelenet vége azt sejteti, hogy mindenkor a gazda akarata érvényesül, a pásztor panaszaira csak saját maga tud elégtételt szerezni. Ha a gazda becsapja bérrel, élelemmel, a pásztor is megkárosítja a gazdát egy-egy malac megölésével. A szegődött pásztorbérben a kenyér és a szalonna jelentette a legfontosabb ételt. A malac levágását azonban a tanácsi határozatok is szigorúan tiltották. A játék mögött minden valószínűség szerint a múlt század fordulójától a század végéig tartó időszak húzódik. A rideg kondák télen is kint voltak a rétben. A pásztorok nehéz körülmények között éltek mellettük.

56 Az a kép, amely a színjátékból kibontakozik, jól érzékelteti a pásztorok helyzetét. Több ponton csak utalásból, apróbb megjegyzésből következtethetünk. Azonban a részletezésre nem volt szükség egy olyan közösségben, ahol a valóságos háttér mindenki előtt ismeretes. Néhány mozzanatra alapul tehát a cselekmény. Ennyi 56 S\űcs Sándor. A Nagysárrét régi disznótartása. Debreceni Szemle, 1940.