Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Hősihalott-jelölt

Ho-hó, nem úgy van az egészen! A baj mindig megtalálja az embert. Hazautaztam egy szombati napon a szüleimhez és azzal fogadtak, hogy megkaptad a katonai behívódat. Na mondom, sebaj, beadok egy kérvényt, tanulmányi halasztást kérve. Vártam, hogy mielőtt bevonulok - mert október elején kellett volna bevonulni, - addig mégjön a felmentés, de bizony nem jött meg. Be kellett vonulnom. A miskolci tizenharmadik gyalogezredhez, reménykedéssel mégis vártam, hogy megjön a felmentésem és leszerelnek. Beöltözött katona lettem. Ez nem Sajólád volt, amiért nehezményeltem. Eleinte tartózkodtak is tőlem, mégis kedves felejthetetlenségeket hordok magamban. A laktanyának nevezett helyen nemcsak megtanultam, hanem átéltem perceimben, napjaimban és egész szolgálati időm alatt, mely a háború végéig tartott, hogy mi az a dehumanizáció. Mi módon válik az emberiesített természetből vissza a megsemmisülésbe az őstermészetbe az ember. Megjött a honvédelmi miniszter válasza a kérvényemre. A következő indoklással: „Értesítem, hogy a fennálló rendelkezések értelmében az a hallgató, aki érettségi után közvetlenül nem folytatta (megszakította) tanulmányait, tanulmányi szabadságot nem kaphat. " Villámcsapásként hatott rám a határozat, és börtönbüntetésemet meg kellett kezdenem. Nem katonaéletemről szeretnék írni, hanem, mint mindig, azon az úton szeretném vezetni gondolataimat, mely a teremtő képzelet gazdagodásának útját próbálja feltárni. Az életből, a kikerülhetetlenből, a vele való ütközésekből válogatja azokat a motivációkat, amely nem engedi eltéríteni az emberi lelket a jótól, hanem mindig megtalálja az éppen megfelelő szükségest. Próbatételem igen nagy feladatot jelölt ki számomra. Egy egész világ tűzben, lángban állt. Vérzivataros idők voltak. Én a kis porszem, halandó, nagyot akartam, mily kicsi volt az akarás az akkori történésekhez és világmindenséghez. Éreztem és átgondoltam, hogy mi vagyok én? Mit képzelek magamról? Világ közepe? Hány ember szenvedhet a hatmilliárd közül? Talán engem fog sajnálni valaki? Hiszen falumban is mennyi már a hősi halott. Énáltalam is ismert személyek, név szerint fel tudnám sorolni, arcuk emlékezetemben. Ok már velem nem találkoznak többet. Feltettem magamban a kérdést, én is erre a sorsra juthatok? Ki az az erő, aki ezt hozta rám? Kik azok, akik így rendelkeznek? Vagy nem önző vagyok? Nem hozom meg az áldozatot a magyar hazáért? Mi történt velem? Filozófiából kitűnőre vizsgáztam. Mit érek vele? Nem véd meg a puskagolyótól. Egy nagy darab élettelen kő, mely mögé le tudok hasalni, életemet mentve, többet ér, mint a filozófiai tudás. Nemcsak fizikailag kaptam megerőltetést, hanem lelkileg is. A törvények nem tudása az én, valamint szüleim részéről, eldönthetetlen volt, hogy ha tudjuk ezt a törvényt, akkor is ragaszkodnak továbbtanulásom abbahagyásához? Belenyugodva Isten akaratába, újabb próbára tett, elszakadva a családtól, sajátos körülmények közzé kerültem. Nem nagyon volt időm magamra gondolni, belső énemre, mert mechanikusan, fizikálisan volt rám csak szükség, fel kellett venni az ökör szerepét, húzni az igát és tűrni. Ez a filozófia alakult ki, és így gondolatban inkarnálódtam, ökörnek képzeltem magamat. Nagy úr volt az őrvezető úr, egy krumplivirág csillaggal. Milyen túlbuzgósággal igyekezett eleget tenni feljebbvalóinak? Ez bennük így kialakult, ez az emberiség tragédiája. ,, Van ott egy karpaszományos, de én azt kivégzem ", mondta másik rangtársának az oktató úr. Az a karpaszományos én voltam. 53