Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Harcra edzenek

A Don-kanyarnál folytak a harcok. Karácsonyi szünet volt, otthon tanultam 1942-ben, a család több tagja a nagy konyhánkban összegyűlt. Nagybátyám felesége, Eszter nagymamám, édesanyám és még két szomszédunk is. Egyszerre csak babonás, érthetetlen félelem fog el, illetve szívdobogás. Ugyanebben a pillanatban megszólal anyám, aki krumplilángost nyújtott nyújtótáblán, az asztalon sikálóval. - „Jaj, olyan rosszul érzem magam, csak nem Józsinak történt valami baja? " Bizony kedves olvasóim, én sem akarom elhinni ezt a két véletlen egybeesést, de Józsi nagybátyám, hivatalos értesülés szerint, ekkor tűnt el örökre a doni nagy visszavonulásban. Azóta sem tudunk róla, halottá nyilvánították és így mi állítottunk felesége sírjára egy táblácskát, mely jelzi, hogy valamikor létezett. Még a hősi halottak listájára sem került fel sokáig, csak az utóbbi időkben, az idő haladtával kapta meg ezt a kitüntetett elismerést, hogy hősi halált halt. Arra emlékszem, elindult utoljára kis motyójába pakolt hazaival. Hozzám így szólt. „ Terád már nem kerül sor, mi már akkorra elintézzük a dolgokat. Eletét pont 33 krisztusi évvel fejezte be, én is benne voltam a hősi halott jelöltek listájában, szükség volt rám a hazának? Avagy az ország veszejtőinek? Harcra edzenek Önts szájamba édes, hatalmas éneket, Mellyel örökítsem választott népedet; Míg a magyar nóta daliáit zengem: Parlagok múzsája! cserbe' ne hagyj engem. Irtanak ezerben, ötszáz ötvenhatban, Pártosság magyar közt vala szép divatban; Nagy-Idát Perényi birta, egyik párton; Kapitány a várban jó Gerendi Márton. (Arany János: A nagyidai cigányok) Azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Eddig a menny és a föld gondolatával játszottam. Megvilágosodott, hogy a menny ellentéte nem a föld, hanem a pokol az, amelyik nem felülmúl, hanem alulmúl mindent. A végtelenbe tekintés az ember teremtési vágyából fakad. Valami olyasmi utáni vágy, amely titkot az Istenek őriznek. Prometheus ellopott egy titkot, az égi tüzet. Büntetésül egy sziklához láncolták az istenek, saskeselyűk marcangolták szét a máját. Van az ember számára érzékelhetetlen? A pusztítás démona. Hol van ehhez az emberi vágy szívvel érzékelhető óvatos rezgése? Visszaemlékszem, másodikos gimnazista voltam, kitört belőlem az atavisztikus ősemberi ösztön, a vadász. Gumicsúzlimmal óvatosan alásurrantam egy fa lombjának, melynek ágai közt egy veréb csivitelt, én megfeszítve a gumis parittyámat, kirepítve a követ, a madárka véres szájjal zuhant le. Egyszerre elszállt vadászó vágyam. Valami veszteségérzés fogott el, rádöbbenve, hogy ez miattam többet nem fog csicseregni. De szerettem volna varázsló lenni! Feléleszteni, újra látni repülve. Visszafordíthatatlan rosszat tettem. Szememből folyt a könny, a Hernád partjára levittem, ástam neki egy kis gödröt, betemettem és ott 54