Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)
A Képzőművészeti Akadémiára megyek
kocsirendezőként. Juttatásként a sajóládi erdőből néhány öl tüzelőfát is adtak, amely szüleimen könnyített. írásban felvilágosítást kértem az Akadémiától, mikor jelentkezhetek és milyen feltételek mellett a felvételi vizsgára. Megkaptam a tájékoztatót, hogy szeptember első két hetében lesz a felvételi vizsga. Tanulmányfej et és aktot kell rajzolni szénnel. Én addig szénnel még nem rajzoltam, de két hónap állt a rendelkezésemre, így hozzákezdtem széntanulmányok rajzolásához. Modellül szolgáltak szomszédunk tagjai. Mindegyikük, türelmesen állt rendelkezésre, most is megható szeretettel gondolok arra az időre. Lemondásom, hitem, fanatizmusom, makacsságom, vakmerőségem, most utólag nem tudom, minek minősíthetem, hogy csak a célt igyekeztem látni, az eddigi türelmemért szerettem volna jutalmamat elérni, úgy látszik azonban, hogy az örömben az üröm is bele szokott vegyülni. Az anyagiakat már megszereztem, hogy célom elérésének az akadályát megszüntessem. Megint történt valami. Nánási András bácsi beállított hozzánk. Előadva - Józsikám - mondja apámnak - nagy szükségem volna pénzre, kénytelen vagyok eladni, itt nem messze hozzád, a Kétvékásokban 300 négyszögöl földem, nem vennéd meg?! - Dehogynem, András bátyám! - vágja rá apám - anyám közbeszól - miből, a fenéből vennéd meg? Apám: - ott van a Józsi pénze, majd megadom én neki. Az volt a szerencsém, amely talán egész életemre megmaradt vezérlő elvnek, hogy nem futottam sose anyagiakért, hanem a szépért, jóért, igazért. S feltűnt a tábla, ha nagyon óhajtasz valamit, az teljesül. Azt hiszem, ez is a végtelenbe pillantás vágyából adódik. Elmentem felvételizni, pár pengővel a zsebemben. Nem tudtam, az éjjelt hol fogom tölteni. Felvételiző társaimtól merészkedtem érdeklődni, hogy hol tudnék éjszakára hajlékot találni. Különböző szervezetek, mint a KALOT, KIE szervezetek adtak egy-egy éjszakára szállást. A pihenést, valamelyest az alvást csak kis mértékben biztosította. Ha zaj nem is ébresztette fel az embert, de a poloskák kéretlen csipkedése figyelmeztetett arra, hogy itt ők az urak! Egy hétig felvételiztem, amikor a hét végén hívatnak felvételi közben az irodába. Közölték velem szüleim táviratát, melyben közlik, hogy hétfőn Hejőcsabán katonai sorozásra megjelenni köteleznek. Két hét helyett csak egy hétig rajzolhattam a felvételin. Az éjféli vonattal elindultam haza Miskolcig, mivel tovább csak reggel ment volna vonat, így gyalog mentem Miskolcról Bőcsre éjjel. Másnap reggel pedig már Hejőcsabán meztelenül álltam a sorozó bizottság előtt, seggemre verve nagy örömmel közölték, hogy alkalmas vagyok gyalogos katonának, mivel nincs lúdtalpam. Egyik felvételiző társamnak meghagytam, hogy én már nem jövök vissza tovább folytatni a felvételit, legyen szíves egy levelezőlapot írni, hogy megfeleltem-e vagy nem? Én pedig otthon vártam a hírt, már szinte azt remélve, hogy nem vesznek fel, vége lesz ennek a nyomorult stációjárásnak. A hírközlő levél úgy is kezdődött, először hosszan ecseteli azt a bánatos sikertelenséget, aminek tragikus bekövetkeztével azt írta, sajnos felvettek. Én pedig most már tényleg nem tudtam, hogy melyik lett volna a jobb, ki viccelt velem, a sors vagy a barátom, aki így fogalmazta a levelét. Én pedig olyan hangulatban voltam, hogy a betyárok nótája jutott eszembe, amelynek egyik sora így szól: ,, Se pénzem, se gubám ", vagyis nem tudtam, hogy hol fogok lakni. Szüleimmel felmentünk előzőleg, hogy albérletet nézzünk, harminc pengőért bútorozott szobát, fűtést, világítást biztosítottak volna, de hát miből, uram, miből? A pénz András bácsi kétvékásába 48
