Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Újra az Akadémián

Útravalókat kaptam, volt belőle elég. Megterhelődtem gondokkal, a terhelődéshez az is hozzájárult, hogy mindennap a számonkérés izgalmát kellett átélni, vagyis az órákra való felkészülést. Midőn az első szekundát földrajzból bekaptam, Nyalkatetű csúfnevű tanáromtól (e név eredetét majd később), szomorúan mentem haza, bejelentve, hogy most már megbuktam, és nem megyek iskolába. Nagyon tapasztalatlan voltam. Osztálytársaim látóköre tágabb volt, mint az enyém. Viszont azon a területen, ahol én nevelkedtem, azokról meg nekik nem volt tudomásuk. Úgy éreztem magam, mint az a fűzfa, amelyet a Hernád-partról - amely helyen rendelkezésre állt a tápláló víz kiültették volna a göröngyös szekérútra. Szüleim rokonai, ismerősei kifogásolták iskoláztatásomat, ahogy ők nevezték. Apám vasutastársai is, kiknek fiai polgári iskolába jártak. Az anyagi tönkremenésünk jövőjét jósolták. Számtalan példát hoztak fel olyan családokról, akik tizennégy hold földjüket adták el azért, hogy papok, avagy tanítók váljanak fiaikból. Az öröm és sikerélmény híjával rendelkeztem, nem tudtam, kihez forduljak, illetve nem is akartam, nem volt az nálunk divat, hogy segítséget kériink, ha nehézségeink voltak. Hiszen már írtam nagymamám mondását. „Ne halj meg, míg élsz". Magamban éltem meg egy olyan világot, amely könyvekből, költeményekből és mindennapi tanulmányaimból táplálkozott. Lassan a szorongásból a bizakodás hitévé fejlődött az, ami az iskolában körülvett. Egy reggel, midőn beléptem az iskola kapuján, a hirdetőtáblán egy rajzlap nagyságú hirdetést láttam. Gyönyörű mentés huszárruhába öltözött vitézt ábrázolva, ahogy kürtöt fúj. A kürtből, ha nem is hang, de a hirdetés betűi repültek ki. A Bethlen Gábor szakkör irodalmi délutánjára hívta a diákokat. Megtudtam, hogy ezt a rajzot Seres János, iskolánk felsőbb éves tanulója készítette, s amely kivívta csodálatomat. Időnként meg-megjelent újabb és újabb rajzolattal plakátja. Felkeltette az érdeklődésemet és az volt a vágyam, hogy bárcsak én is tudnék ilyen szépet rajzolni. Felsőbbéves lévén Seres János, nem mertem közeledni hozzá. Lassan bizalmatlanságom kezdett megszűnni. Osztálytársaim körülvettek pártfogásukkal, mondhatnám biztató szeretetükkel, amelynek már akkor megelőlegeztem a testvérbarát elnevezést, nyolcévi együtt nevelkedésünk eredményeként. Igaz, hogy volt olyan szándék, hogy négy évet elvégezek és befejezem itteni tanulmányaimat. Én is így gondolkoztam. Nagyon sok velem induló osztálytársam szintén. Négy középiskola elvégzése az akkori társadalmi felfogás szerint már teljesítette azt a lehetőséget, amit apám útravalóul adott. Vagyis a „ különb " szót. Őnála ez azt jelentette, könnyebb munka, nem fizikai munka, hanem iroda nadrágban, cipőben, nem csizmában. Ahogy első gimnazistaként beléptem a tudomány várába. Úgy mondták, partiképessé vált. Valamit megéreztem. Valamit a sorsból, amit csak később tudtam megfogalmazni, de most ideirom, kijelentvén egy alapvető tételt. Rájöttem, tisztáznom kell, hogy hol állok, és hogy hová megyek? Az engem ért behatások, a megismerés valamint a megvalósításához való felismerés összefüggése lényeges. Erre pedig itt, ahol most állok, a gimnázium adja meg a lehetőséget. Miből van a felhő? Miért fúj a szél? Miért láttam a folyóban a nádszálat megtörve? Itt tanultam meg. Megtanultam, hogy társadalmi különbségek vannak. 28