Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Újra az Akadémián

Népi írók regényeit olvasva. A Vízalj, gyerekkori élményeim, nagymamám élete, mind hozzájárultak, hogy elgondolkozzak. Miért van a sok ellentmondás? Nevetséges, utólag nem róható fel hibának. Világmegváltó gondolatok foglalkoztattak. Egyik reggel Eszter nagymamám gyümölcsös kosarával hamarabb kiment az állomásra, hogy Miskolcra bevigye eladni. Én pedig fürgébb lábaimmal később indultam, és az út egy emelkedő dombja tetején - az út porában - megcsillant valami, amit felvéve, nagy örömömre egy pengő volt (akkori pénzegység). A találás öröme, egyszerre gonddá változott. Mi van akkor, ha ezt véletlenül az előbb kimenő nagymamám hagyta el? Kiérve odaálltam nagymamám elé és azt kérdeztem tőle: nagymama, nem tetszett elhagyni pénzt? Miért kérded? Mert én találtam egy pengőt és akkor visszaadnám. Nem kisfiam, nem hagytam el. Nyolcvanöt fillér volt egy napi napszám. Az útiköltség körülbelül ennyibe került. És nem vette el tőlem a pengőt. A megélhetés lehetőségét biztosító négy középiskola már szintet jelentett. Az idő kereke forgott. Visszafordíthatatlansága az időnek. Ment előre, én tanulmányaimat próbáltam képességeimnek megfelelően, lelkiismeretesen elvégezni. Közeledett a negyedik évem, amely tanulmányaim befejezését jelentette volna. Nem tudom, jószerencse, semmi más, vagy megint a predesztináció vett komolyan, mert közbejött valami. Egyik rajzórán a feladat az volt, hogy plakátot kellett tervezni. Egy kevés gondolkodás után felötlött a Balaton melletti utazásunk, amely feledhetetlen élményt hagyott bennem. Egy Nyaraljon a Balatonnál! című plakátot terveztem. Akkor már az előírásnak megfelelően, gombfestékek birtokában és számomra jól irányítható ecsettel, kék, zöld, enyherózsaszín felhőket és égbe szökellő part menti nyárfasorokat varázsoltam. Belemélyedtem belső látásomba, amikor egyszer valaki megfogja a vállamat. Ki lehet az? Rajztanárom volt. „Ejha - mondja - te, hát ez olyan gyönyörű, hogy aki meglátja, biztos kedvet kap a nyaralásra ". Én elcsodálkoztam, természetesen az elismerés örömet okozott. Ez még nem volt elég, behívott a rajzszertárába, elővett tíz pengőt mondván, hogy ezért vegyél festéket. Kihúzott több rajzlapot abból a csomóból, melyet év elején személyenként 10-10-et be kellett adnunk. Átnyújtotta a kihúzott köteget, mondván, rajzoljak és fessek mindent, ami nekem tetszik és hozzam be neki. Megint egy lépcsővel túlléptem a megélhetést biztosító állás gondolatán, a hivatástudat elkötelezettsége vezérelt tovább. Tanulmányaimat folytatni akartam, de családom és ismerőseim körében a velem kapcsolatos megítélésben újabb torlaszok kerültek elém. 29